Széteshet a magyar sport alapja

Miközben az előző és jelenlegi sportvezetés arról vitatkozik, hogy az idén nőtt vagy csökkent a magyar sport állami támogatása, addig az egyesületek többsége az életben maradásért küzd. Miközben a jól kereső, a magyar sportból jól megélő, luxusautókon közlekedő sportvezetők dicsekednek az eredményekkel, addig az olimpiai sportágakban az egyesületi edzők egy része minimálbérért dolgozik, de még ezt az alamizsnát sem kapja meg mindig időben.

Ennek az ellentmondásos helyzetnek mintapéldája lehet a 115 éves MTK, amely az utóbbi 15 évben elveszítette bázisát – a Belkereskedelmi Minisztérium és a KPVDSZ támogatta – és felélte a vagyonát. Várszegi Gábor csak a különvált futballklubot támogatja, így a nagy múltú fővárosi egyesület legnagyobb eredménye, hogy 13 szakosztállyal még működik. De hogyan?
– Ahhoz képest, hogy több, olimpián esélyes sportolónk van, például a kajakos Kovács Kati, a vívó Mincza Ildikó, Hormay Adrien, Mohamed Aida, teljesen bizonytalanságban élünk – magyarázza Jóny István ügyvezető elnök. Minden nap az életben maradásért küzdünk. Tavaly nem volt költségvetésünk és valószínűleg az idén sem lesz. Február közepéig a Magyar Olimpiai Bizottságtól és a sportminisztériumtól még ígéretet sem kaptunk, hát akkor mire tervezzünk?
Az egyik legeredményesebb magyar sportegyesület jelenlegi helyzetét jól jelzi, hogy a világ egyik legerősebb vívószakosztályának edzői tavaly rendszeresen késve kaptak fizetést, s az olimpiai bajnok kajakos Storcz Botond anyagi okok miatt volt kénytelen eligazolni.
– Büszkék lehetünk sportolóink eredményeire – mondja az elnök –, de hasonló sikernek tartom azt is, hogy tavaly az év végére nem volt adósságunk, nullás lett a mérlegünk. Az idén még kilátástalanabb az anyagi helyzetünk, márciusban a sportolókat még ki tudjuk fizetni, de valószínűleg az edzők ismét hitelben oktatnak majd.
Jóny István 30 éve dolgozik az MTK-nál, elmondása szerint az elmúlt évek siralmas gazdasági helyzete után egyre reménytelenebb a jövő. Ha egy baráti kör nem szponzorálná az MTK-t, akkor már a 115. születésnapját sem élte volna meg.
Csepelen sem rózsás a helyzet. Az évtizedekig biztos hátteret jelentő Csepel Művek megszűnésével a sportegyesület is darabokra hullt. Úgy gondolhatnánk, az utódklubok közül a Csepeli Kajak-kenu Egyesület lehet a legkedvezőbb helyzetben, elvégre ott világ- és olimpia bajnokok készülnek. Az eredményes klubban a fiatalokkal együtt száznegyvenen versenyeznek. Sári Nándor kajakos és Ludasi Róbert kenus edző világklasszis tanítványai közül viszont már csak néhányan versenyeznek csepeli színekben, a többiek kénytelenek voltak elmenni. Tavaly a szövetségen keresztül állami támogatást 6 milliót, a Kajak-kenu Kft.-től 10 milliót kaptak, a tagdíjakból 2 millió forint volt a bevételük. A nemzetközi szintű kajak-kenu bázis az idén 15-20 millió forintos bevételt remél, Neumayer József elnök szerint a háromszorosára lenne szükség a normális működéshez, amikor nemcsak a jelennek élnének, hanem a jövőt is építhetnék.
A budapesti sportegyesületek vezetőitől sokszor hallható, hogy vidéken könnyebb, mert ott a klubokat az önkormányzatok is támogatják. A vándorlási útirány megváltozása ezt jelzi, mert míg korábban az élsportolók vidékről a fővárosba jöttek, mostanra megfordult a helyzet. Például, az Újpesten edző Zsivótzky Attila a Debreceni Atlétikai Klubhoz, a már említett Storcz Botond pedig Szegedre igazolt.
A tavalyi eredmények tükrében pozitív példa az egyesületek között negyedik helyen végzett Haladás VSE, a szombathelyi klub történetének egyik legsikeresebb évét zárta. Aztán kiderült, hogy az anyagi csődöt csak úgy kerülte el, hogy az önkormányzattól az eredetileg tervezett 38 millió mellett még 22 millió forint plusztámogatást kapott. Csigó Szabolcs ügyvezető igazgató nagyon elégedett lenne, ha idén legalább az a tavalyi 140 millió forint összejönne, amelyből takarékosan, de működött a 11 szakosztály. Erre kevés az esély, mert a bázisvállalat, a MÁV és az önkormányzat csak kevesebb pénzt tud adni. Az elnök szerint ha az önkormányzati támogatás valóban jelentősen csökken, akkor a legerősebb vidéki egyesületnél vészhelyzet alakulhat ki, amely leépítéssel járhat.
Hosszú keresgélés után végre találtunk egy pozitív példát is Debrecenben, ahol az atlétikai klub, ha nem is gondtalanul, de zavartalanul működik. Szilágyi László alelnök elmondja, hogy számukra biztos alapot jelent a sportiskola, amelynek a városi önkormányzat a fenntartója. A város költségvetését ma fogadják el, várhatóan ebben az évben 350 millió forint jut a sportra, amelyből az atlétikai klub 15 millió forintos támogatást remél. A sportiskolában háromszáz fiatal edz, akik közül a legtehetségesebbek az egyesületben folytathatják. Szilágyi László szerint ez a modell biztosan és eredményesen is működik.
Bizonyára van némi igazság abban, hogy az az egyesület, amelyik nem bírja a versenyt, szűnjön meg. A gond csak az, hogy a sportban is piacgazdaságot hirdető vezetők azzal nem számolnak, hogy ha a magyar sport alapjait jelentő egyesületek széthullanak, akkor összedől a ház. Mert azt senki sem vitatja, hogy Csepelen, Újpesten és Szombathelyen egyaránt szükség van olyan egyesületekre, amelyekben a fiatalok rendszeresen sportolhatnak.
Nem feladatunk a klubok megmentésére ötleteket adni, de például az idén a Formula–1-es Magyar Nagydíjra szánt hárommilliárd forintból a legeredményesebb hazai egyesületek vidáman és eredményesen működhetnének. Csak azt kellene eldönteni, mi kell a népnek: cirkusz vagy egészség.