Csodaváró szurkolók, óvatos hokisok

J É G K O R O N G Az új Budapest Sportaréna rövid történetében a jégkorong az első sportág, amely bemutatkozhatott. A nyitómérkőzésen a lengyelek 8-2-re győzték le a litvánokat, majd a kazahok a románok ellen nyertek 8-2 arányban. A magyar válogatott első fellépése Hollandia ellen lapzártakor még tartott.

A Sportaréna márciusi átadása óta ugyan nem a világbajnokság az első esemény, viszont vitathatatlanul az első sportrendezvény, amely már a főpróba alatt is fejtörést okozott a rendezőknek, hiszen a technikai rendszer is debütált. Akkor legalább kiderült, vannak még hiányosságok: egy elektromos vezeték meghibásodása miatt leolvadt a jég. Szerencsére a főpróba izgalmai ezúttal nem ismétlődtek meg, s tegnap kiváló körülmények között kezdődhetett meg a világbajnokság.
Az új csarnokról ugyan erősen megoszlanak a vélemények, számos részletet manapság elegánsabb kivitelezéssel szoktak megoldani, ennek ellenére értelmetlen a fanyalgás, hiszen a kényelemre aligha lehet panasz, s hogy mennyire fogjuk szeretni a csarnokot, az döntően azon múlik, milyen emlékezetes eseményeket élhetünk benne át.

Itt van mindjárt a divízió I-es jégkorong-világbajnokság, amely, ha valóra válnak az álmok, örökké emlékezetessé teheti az arénát, hiszen a legmagasabb osztályba még soha nem jutott fel a magyar válogatott. Hogy ennek a vágynak mi a realitása, arról erősen megoszlanak a vélemények. A szakemberek óvatosak, a szurkolók bizakodóak. Ennek jeleként az utolsó napra elfogyott valamennyi bérlet, és a jegyek több mint ötven százaléka is elkelt már. Aki az utolsó napi, hétfői magyar–lengyel mérkőzést a helyszínen szeretné látni, annak sietnie kell a jegyvásárlással. Szépen fogynak a válogatott játékosok portréival díszített tárgyak is, természetesen a mezek a legkelendőbbek, de kissé desingcenteres óra is kapható.

Talán az egyik legóvatosabb szakember a legendás játékos, Ancsin János, aki a közfelfogással ellentétben már azzal is megelégedne, ha a dobogóra állna a torna végén a magyar csapat.
– A realitásokat nem szabad figyelmen kívül hagyni – kezdte értékelését Ancsin János. – Az idén is két nagyon erős csapat van a csoportban, de szerintem a kazahok és a lengyelek jobbak, mint tavaly a norvégok és a dánok voltak. A hollandokat nem ismerjük, úgy gondolom, a harmadik hely megszerzése lehet a reális cél, amihez éppen őket kell feltétlenül legyőzni. De még a románokat sem szabad lebecsülni, akiknél ugyan jobbak vagyunk, de ellenük hagyományosan hatalmas csatát vívunk. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy amíg valamennyi rivális szövetségi kapitánya, még a litvánoké is, száz-kétszáz játékos közül válogathat, addig Jan Jasko, a magyar kapitány csupán harmincból.
Persze a sportban vannak csodák, s egy ilyenhez tavaly már nagyon közel voltunk, amikor az ugyan csak jóval erősebbnek tartott Norvégiát legyőzte a magyar együttes, s végül az utolsó napon nagy csatában csupán Dániával szemben maradt alul.
– Ha az ellenfelek megteszik nekünk azt a szívességet, amit a norvégok, akkor felborulhat a papírforma, s minden megtörténhet. – jegyezte meg Ancsin János. – A skandinávok nekünk estek, s mi nyugodtan alkalmazhattuk a kedvenc taktikánkat, és kontrázhattunk ellenük. A dánok ebből alaposan okultak, és sokkal óvatosabban játszottak, így nem is érvényesült szélsőink gyorsasága. Nagyon elégedett lennék, ha a harmadik helyet meg tudnánk szerezni. Az igazi előrelépéshez új csarnokokra lenne szükség, elsősorban itt a fővárosban.

1. forduló: Lengyelország–Litvánia 8-2, Kazahsztán–Románia
8-2.