Ember a vízben

Itt a rájátszás, és persze megint itt a botrány. A vízilabdáról van szó, természetesen. A hét eleji Fradi–Domino-BHSE kevésbé volt visszhangos, mint a tavalyi döntő, dehát az indulat, soha nem kiszámítható, hová vezet, ezért csak a szerencsének tudható be, hogy végül egy ütéssel és az érte járó törlesztéssel megelégedtek a felek.
Az, hogy megint a düh volt az úr a medencében, jellemző bizonyíték. Arra, hogy válságban van nálunk a póló, mondhat akárki akármit. Mert szent igaz, hogy a Vasas KEK-döntőt játszott; a Domino-BHSE-nek jó esélye van arra, hogy megnyerje a Bajnokok Ligáját; a válogatott az olimpiai bajnoki cím védője, ám rossz úton jár, aki a sport lényegét csak a sikerek vagy a kudarcok mentén próbálja megfogalmazni.
Márpedig mifelénk az a módi, arra hivatkozva, hogy a támogató csak akkor hajlandó kinyitni a pénztárcáját, ha diadalokat lát, világraszóló sikereket remélhet. A hétköznapok, azaz a megélhetés logikája ezért egyértelműen diktálja, hogy a klubok mindenkin átgázolva törekedjenek arra, hogy egyről a kettőre jussanak, ám miközben – kis túlzással – embert is ölnének egy-egy emberfórért, sutba vágják mindazt, ami a magyar póló erejét jelentette. Az egységet. Az összetartozást. Az egy mindenkiért, mindenki egyért elvét. A családias légkört.
Elismerem, korszerűtlen értékek ezek. A forintmilliókhoz képest mindenképpen. Csak hát a póló se az a jaj, de modern, a huszonegyedik század rohanásához illő játék. Ember a vízben, csak a feje látszik; a pálya fele kiadható úszásoktatásra; a kutya se figyelne a sportágra nálunk, ha nem lennének oly szépek a hagyományaink.
Amellyel kifejezetten modortalanság visszaélni.
Mondom én, miközben azok, akiknek a rendcsinálás lenne a dolguk, a széljárástól függően hol eltiltják, hol felmentik azokat, akik a vértől pirosló medencétől boldogok, képtelenek olyan szankciókat hozni, amelyek elrettentik a küzdőket az alattomosságtól. A szövetségi elnök a hét eleji perpatvar után magabiztosan jelenti ki, hogy ütött az utolsó óra, most már biztosan elgondolkozik mindenki azon, mennyi kárt okozhat a magyar pólónak egy-egy botrány. Ahol milliók forognak kockán, ott a naivitás csak tettetett lehet.
Szögezzünk le valamit! 2000-ben Sydneyben tizenhárom magyar pólós nyert olimpiai bajnokságot, s nem a szövetség, nem a múlt hatalmasai, és nem azok a medencében labdázgató vagy a parton ordibáló, sípolgató percemberkék, akik csak amiatt lehetnek érdekesek, hogy volt tizenvalahány ifjú, aki a Kemény kapitány vezette stáb támogatásával megmutatta a világnak, mi a virtus. Ha ők nem állnak helyt, akkor ugyan kit érdekelnének a mellüket düllesztő másod(harmad)hegedűsök, ugyan mitől csillanna fel a hölgyek szeme, amikor meghallják: „Vízilabdázók vagyunk…”.
És a másik oldal: a miénk az egyetlen ország, ahol a vízilabda egyéni sportág, aki nyert már valamit, úgy viselkedik, mintha kizárólag az övé lenne a diadal.
Ha majd újra csapatjáték lesz nálunk a póló, akkor újra lesz becsülete.
Most csak sikerei vannak.