Lehull az álarc

Rendszerető világban élünk. Mindent kidobunk, csak ki kell várni az idejét. Még azt is, amiről azt gondoljuk, szép emlékeket idéz öt, tíz vagy tizenöt esztendő elteltével. Elegendő hozzá egy költözés, látványos fölhívás a lomtalanításra, és máris repül a szemétbe minden.
Itt is az első fölindulás dönt. És igazolásul ott az öröm, hogy van hely a fiókban, a szobában, a lakásban. Nem esünk hasra a múltunkban. Aztán később, sok-sok idő elteltével persze elmerengünk azon, milyen jó lenne ránézni arra, amit elvitt a nagytakarítás.
A szemétből mentett kincsekről legendák szólnak. És most nem csupán brillgyűrűkre, aranyláncokra, betétkönyvekre gondolok, iratokra, magánfeljegyzésekre elsősorban. Fecnikre, amelyek nem csupán azt jellemzik, aki ellátta őket jegyzeteivel, hanem a kort is, amelyben fölemelte a tollat.
Nagy nejlonzacskó, telis-tele papírral. A szemétből halászta ki az idegen, majd amikor megpillantotta, hogy Sebes Gusztáv jegyzeteit tartja a kezében, ráérzett arra, hogy történelmet ír(at)hat.
Kérdés, tudta-e, hogy olyan ember följegyzéseit tartja a kezében, aki mindig megválogatta a szavait kifelé, őszinte talán még önmagához sem volt, így aztán a különféle dokumentumokra firkált sorai többet árulnak el róla, mint a saját könyvvé szerkesztett vallomása. Amely jóval később jelent meg, mint megírta, s persze a szaklektor megjegyzéseit is ellátta megjegyzésekkel. Rövidekkel, indulatosakkal.
Bozsik, Puskás, Kocsis meg a többiek – az aranycsapat. És velük Sebes Gusztáv. Összeforrva. És összeforrva az örök keserűséggel is, hogy akkor, 1954 nyarán nem sikerült. Második lett a legjobb. A sportban gyakran előfordul az ilyesmi, ám ha velünk esik meg, az maga a tragédia.
Ahogy a legendás osztrák futballtudor, Hugo Meisl mondta, a magyarok vagy temetnek, vagy lakodalmat ülnek.
Sebes is. A berni döntő után két nappal elemzés a Népsportban: „Miért vesztettünk a világbajnokság döntőjében?” A kapitány által megőrzött példányon jegyzet: „Feleki László és Pálfai János sötét destruálása!”
Hogy Feleki és Pálfai uraktól messze állt a destrukció, azt nekem csak elhihetik, ám egy rövid részlet a cikkből bizonyítja is: „Az 1938-as vb döntőjében elszenvedett vereség a magyar csapat gyengeségét mutatta. A jelenlegi vereségről azonban mindenki megállapította, hogy azt a világbajnokság mezőnyének legjobb csapata szenvedte el. A felemelkedés útja tehát összehasonlíthatatlanul könnyebb, a hibák kijavításának megvan a lehetősége…” A megállapítás ma, ezer és ezer elemzés után is helytálló.
Felekit a cikk után leváltják. Sebes tagadja, hogy köze lenne hozzá, mindenki így tenne a helyében. Maradandóbb ennél Feleki megjegyzése, mely szerint ő a világ egyetlenegy főszerkesztője, akit átszervezés címén küldtek el, és azért, mert vitatta, hogy jó volt-e jobbszélsőnek, aki a jobb oldalon játszott.
A papírok mesélnek. Arról, hogy a kapitányban nem csitulnak az indulatok. Például Sándor Csikarról. Amikor a legendás, a világbajnokságra be sem nevezett szélső egy könyvben, huszonhét évvel (!) a történtek után a mellőzéséről mesélt, Sebes egy listán Sándor neve mellé odaírta: „…összehazudott mindent…” Csikar ugyanakkor: „Keserűség van bennem, de magára Sebesre már nem haragszom. A sors kegyetlenül megbüntette őt azzal a 3:2-es vereséggel. Kvittek vagyunk. Azt az 1954-es világbajnokságot ő sem fogja soha elfelejteni. Én sem felejtem.”
Na ja, nem vagyunk egyformák.
A saját használatra szánt feljegyzéseinkben sem, és ez így van jól. Legföljebb ha később előkerülnek a szemétből, több derül ki rólunk, mint amennyit szeretnénk.
Ha a sors úgy akarja, mindig lehull az álarc.
(Kő András: Szemétből mentett dicsőségünk. Magyar Könyvklub, 1997. Ezüstgerely-pályázat, II. díj, 2003.)