Ezt a bizonyos Atom Antit még a barcelonai győzelmét követő napon aggatta rá egy kolléga. Találó, nem találó, mindegy, az viszont bizonyos, hogy éveken át élt együtt ezzel a névvel dzsudósportunk első, és mai napig is egyetlen olimpiai bajnoka. A huszonéves paksi fiatalember azóta a harmincadik életévét is elhagyó felnőtt lett, így manapság már inkább a Kovács doktor megszólítás járna neki. Részben mert a műszaki egyetem után elvégezte a közgázt is, részben pedig a tatamin nyújtott alakításai miatt.
„Nem tetszett különösebben az Atom Anti, de hát ki törődött akkor azzal, abban a felfoghatatlan örömben. Így hívtak, hát így hívtak. Húszévesen, arannyal a nyakamban mindennek örültem. Úgy érzem, a doktor megszólítás sem illik rám, nem vagyok én olyan fajta. Annyi történt, hogy végigdzsúdóztam és tanultam eddigi életem nagyobbik részét. A Jóisten adott hozzá tehetséget, meg kitartást, eddig juthattam.”
Meg persze, tovább is, mert Athénban, az egyik legkedvesebb városában stílszerűen babérkoszorút kaphat. Addig még pontosan öt hónap van hátra, az oda vezető, nem könnyű úton azonban már tavaly tavasszal elindult – a düsseldorfi Európa-bajnokságon. Az ott szerzett bronzérem, s az azért járó negyvenöt kvalifikációs pont ma bír különös jelentőséggel. Az is kellett ugyanis ahhoz, hogy most a második helyen álljon a 100 kilós férfiak európai ranglistáján, ami már biztossá tette az olimpiai szereplését.
„Nem is magamat dicsérem azért a bronzért, sokkal inkább Béres doktor urat, a keretorvost, akit, remélem, a barátomnak nevezhetek. Szakadt térdszalaggal versenyeztem, s ha nincs ott Gyuri, nem biztat, biztosan nem tudtam volna végigcsinálni. Akkor nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget a harmadik helynek, s lám, ma milyen sokat ér.”
Az athéni játékok a végállomását jelentik egy klasszikus, örömmel és persze, buktatókkal teli pályának.
„Valaki megkérdezte tőlem a napokban, kitartok-e a következő, pekingi olimpiáig. Nem vettem viccnek, de komolyan sem. Mert bár a cselgáncs az életem, számomra még ma is örömöt jelent az edzés, meg a hangulat, amely körülveszi a sportágat. Nem tudnék meglenni nélküle, de közben eljött az ideje annak, hogy sínre kerüljön a magánéletem is. Legyen családom, gyerekem, civil foglalkozásom. Ez a váltás, tudom, legalább olyan nehéz lesz, mint valamikor az alapozások voltak, de nem lehet más választásom. Négy év múlva már 36 éves leszek, nagypapának meg minek mennék Pekingbe. Az öltözőben néha már látom, hogy a fiatal srácok meggondolják, mielőtt sziával köszönnek, s néha nem is teszik meg. Úgy kell rájuk szólnom.”
Augusztus 19-én rendezik majd Athénban a 100 kilósok olimpiai küzdelmét, s ott lesz a tatamin Kovács Antal is, aki, mint elmondta: „Abbahagyom, de befejezni sosem tudom. Operáljanak meg még akárhányszor, legyenek bármily bütykösek az ízületeim, ha meglátom a tatamit, eldobom a botot, s elindítok egy belső combdobást.”
Kovács Antal
Születési idő és hely: 1972. május 28., Miskolc. Klubja: Paksi Atomerőmű SE. Súlycsoportja: 100 kg. (korábban 95 kg). Testmagassága: 198 cm. Legjobb eredményei: olimpiai bajnok (1992, Barcelona), olimpiai 5. (1996, Atlanta), világbajnok (1993, Hamilton), vb-ezüstérmes (2001, München), Eb-bronzérmes (1992 Párizs, 1993 Athén, 2002 Maribor, 2003 Düsseldorf), junior vb-ezüstérmes (1992, Buenos Aires), junior Eb-bronzérmes (1991, Pieksämäki).
