Szolnok: tanulópénz ezüstben

-KOSÁRLABDA- Az Euroliga árnyékában a megérdemeltnél kevesebb figyelem kísérte kontinensünk második számú sorozatának küzdelmeit, ám a szolnoki női csapatot ez cseppet sem zavarta, lépett, lépegetett előre. Kitűnő eredményeinek hála aztán oda jutottunk, hogy a hét végén az Európa-kupa került a középpontba: az isztambuli négyes döntőben a Tapodi Péter irányította társaság az ezüstérmet szerezte meg, dicsőséget hozva ezzel a magyar női kosárlabdának.

Megismerte Szolnok nevét a nemzetközi mezőny. A Tisza-parti magyar városban eddig a sportág férfi változata vitte a prímet, az Olaj intézmény, az Olaj akkor is az első számú kedvencek közé tartozik, ha éppen az alsóházban kénytelen viaskodni. Az urak farvizén viszont elkezdett hajózni egy olyan női alakulat, amely ha ilyen ütemben halad előre, hamarosan az elit tagjai között horgonyozhat majd le. Szolnoki MÁV–Coop SE, így hívják a csapatot, amely hétről hétre mind több helyi szimpátiáját nyeri el. Csákány, Papp, Englert elismert nevek, Djelmis, Farmer, Bjelica Perovics légiósok, akik ott vannak a fedélzeten. Így, együtt a négyezer fanatikus által űzött Fenerbache sem jelentett akadályt a török fővárosban, azaz vasárnap Ek-döntőt játszhattak a hölgyek.
Az arany-parti ugyan elúszott (amúgy nem sok kellett a végső diadalhoz sem), az oroszok egyik milliomos képviselője, a szentpétervári Baltyjszkaja 68-64-gyel ért révbe, ám így is kalapemelésre ad okot a szolnoki produkció.
„Büszkék vagyunk erre az eredményre, és köszönjük az értünk ilyen messzire is elutazó szurkolóink megható buzdítását – magyarázta roppant készségesen Tapodi Péter szakvezető. – A finálét tizenegy pontos vezetésünk után sikerült elveszítenünk, lehetett volna még nemesebb ez az érem, ám összességében csak dicséret illeti a lányokat. A Szolnok nevét nem ismerték a nemzetközi porondon, ezt minden szinten érezni lehetett, ám mi most tettünk róla, hogy ebben is változzon a helyzet.”
Jelentjük, változott. A FIBA európai szekciójának tisztségviselői egytől egyig elismerően nyilatkoztak a magyar hölgykoszorúról, megjegyezték a nevét. Higgyék el, ez rengeteget számít: az újoncként vitézkedő szolnokiak busza nem véletlenül késett, nem véletlenül kellett a dobóedzésekre labdákért kuncsorogni a helyiektől, nem véletlenül részesültek a többiektől eltérő bánásmódban, nem véletlenül fújtak a bírák tizenöt kritikus, oda-vissza ítélhető esetből tizenháromszor az ellenfél javára.
„Megfizettük a tanulópénzt” – összegzett a mester, aki edzői karrierje csúcsának tekinti az Ek-ezüstöt. Nem megmászhatatlan csúcsának, tegyük hozzá…
„Bízom benne, hogy előbbre tudunk majd lépni. Annak reményében folytatjuk a munkát, hogy idehaza sikerül további skalpokat begyűjtenünk” – folytatta Tapodi Péter, majd miután az Euroliga került szóba (ez a szereplés a bonyolult pontszámítási módszerben meglehet, harmadik magyar indulási helyet jelent a legrangosabb sorozatban), így fogalmazott: „Jó volna, de ne siessünk ennyire előre, rengeteg megoldásra váró feladat sorakozik előttünk a bajnokságban. Különben pedig a nagyon erős Euroligában csak úgy volna érdemes elindulni, ha erősítenénk, elvégre ki szereti a bokszzsák szerepét eljátszani. Tanulnia kell még a csapatnak, tanulnom kell nekem, a menedzsmentnek, mindenkinek, aki a csapat mellett tevékenykedik.”
Nem lehet kérdéses, jár az elismerés a Szolnoknak – mint ahogy az sem vitás, illett volna a hazai szövetség valamely tisztségviselőjének elkísérnie a csapatot Törökországba. Ám sportdiplomáciában távol vagyunk az érmes helyektől.