Férfiválogatottunk az aranyalap

V í z i l a b d a A magyar vízilabdáról nehéz eddigi sorozatunkba illeszkedő elemzést írni, ehhez ugyanis túlságosan nagyok és nyilvánvalók a szélsőségek. Miközben férfiválogatottunk évszázados történelme legsikeresebb időszakát éli, és a sulipólónak köszönhetően a srácok körében elterjedtebb a sportág, mint valaha, az első osztály alsó régiójában jobbára nevenincs játékosok vízilabdáznak szabadidőjelleggel, kongó lelátók előtt, iszonyúan lelakott uszodákban. A szerteágazó gyökérzetet és a pompás lombkoronát vékonyka, szikkadt törzs köti össze, és most még nehéz megjósolni, a jövőben mi határozza meg döntően a fa életképességét.

A férfiválogatott előző nyolc éve, Kemény Dénes kapitányságának időszaka a két-két olimpiai és Európa-bajnoki, egy világbajnoki arannyal, valamint szekérderéknyi egyéb éremmel folyamatos sikertörténet, ami egyelőre eladja az egész sportágat. Pontosabban annak krémjét, mert a szponzorok csak a világklasszisok körül tülekednek, igaz, ott az ókori mecénásokat idéző készséggel. Eközben a teljes Dunántúlnak egyetlen első osztályú klubja sincs, és az Alföldön is inkább szórványban jelenik meg a sportág. Az általános iskolások körében egyre elterjedtebb sulipólóból ezért nehezebb továbblépni, a tehetségeket a remekül működő, de abszolút személyekhez kötött kiválasztás és utánpótlás-nevelés menti meg.
A női szakág bázisa még sokkal szűkebb, ahogy Faragó Tamás szövetségi kapitány egy ízben fogalmazott: ha egy egészséges magyar lány vízilabdázni kezd, tíz százalék esélye van a válogatottságra. Ehhez képest a 2001-es Eb-arany és vb-ezüst kisebb csoda, az athéni olimpia 6. helyezése már inkább realitás.
Aki az eredmények helyett a hiányosságokra koncentrál, az tehát találhat támadási felületet. A Domino-BHSE főszponzora, a T-Mobile decemberben elő is állt a maga „államcsínyével”, ám az kellő megalapozottság és támogatottság híján elbukott. A régi-új vezetés „aranyalapját”, mint azt már jeleztük, a férfiválogatott eredménysora teremtette meg, így beszélgetőpartnerünk sem lehet más, mint a sydneyi és athéni arany után újabb négyéves szerződéssel Pekinget és a mesterhármast is megcélzó Kemény Dénes.
– Képtelen volt abbahagyni a csúcson? Vagy a csúcs még csak ezután következik?
– Most már tényleg sok minden szólt a folytatás ellen, de ha elmegyek, az életben nem tudom meg, mire jutottunk volna két arany után Pekingben, a harmadik olimpián. Így viszont kiderül, ha 2008-ig én maradok a kapitány.
– Miért ne maradna? Nyolc év diadalmenete után bárkiben is felvetődhetne, hogy egy közepesen sikerült Eb vagy vb miatt leváltsa, megfossza a harmadik olimpiai bajnoki cím megszerzésének lehetőségétől?
– Én is azt hiszem, a harmadik olimpiai aranyhoz képest nagyon kicsi a tétje annak, hogy egyéb versenyeken nyerünk-e egy-két érmet. Sydney után ezt még nem mondhattam, mert akkor hiányzott a világbajnoki cím, de most már azt is begyűjtöttük. Másrészt ettől még a sportágnak megvannak a napi elvárásai velünk szemben, mert nagyrészt a válogatottból táplálkozik.
– Valóban. Miközben normális esetben a sportág általános állapotától függ a válogatott sorsa, a magyar vízilabdában mintha fordított lenne az összefüggés…
– Nem lenne baj, ha mindenki önállóan megoldaná a maga baját, de mi ezt a pluszfelelősséget megszoktuk és jól is bírjuk. Sőt az athéni döntő lefújása óta folyamatosan úgy érzem, azzal a győzelemmel 15 millió magyarnak szereztünk örömet, és nem találkoztam még olyan honfitársunkkal, akinek ne lenne személyes élménye a szerbek elleni meccsről. Hogy ettől az egész sportágnak jobban megy, az pedig természetes. Hazatérésem óta az első hat helyezett csapat éves költségvetése például megháromszorozódott, és ennek nem az infláció az oka.
– De nem véletlenül vagy „hasból” említett éppen hat klubot, mert a hetedik vagy a nyolcadik már amiatt aggódhat, hogy a lehullott hótól télen beszakad az uszoda sátorteteje. A póló csak kölyökszinten tekinthető országosan elterjedt sportágnak, de szinte mindenütt csupán a válogatott sztárokra kíváncsiak. Ha önök bárhol megjelennek „zabot hegyezni”, ezrek állnak sorban autogramért, a helyi csapat viszont pár tucat néző előtt játszik. Mit lehetne vagy kellene ez ellen tenni?
– Ez szerintem elsősorban létesítményprobléma. Nem véletlen, hogy a kosár- vagy a kézilabda annyira népszerű vidéken, hogy el is költözött a fővárosból, miközben a póló budapesti sportág maradt. Uszodagondokkal küzd az ország, és a hideg, beázástól csöpögő sátortető alá a játékos, a szponzor és a néző sem megy szívesen. De az is röhej, amit a tervezett budapesti központtal művelnek. A 2000-es olimpia után még úgy látszott, olyan komplexum épül, mint Sydneyben, aztán 2002-ben ígéretet kaptunk egy hatezres új uszodára Lágymányoson, most pedig ott tartunk, hogy a Margitszigeten megszépül a nyitott 50-es, ha lehet elé fákat ültetni.
– Térjünk vissza a válogatotthoz, hiszen 2005-öt írunk, és ha kapitánykodása eddigi nyolc évéből ki kell választani a legsikertelenebbet, adódik 2001 az Eb-harmadik és a vb-ötödik helyezéssel. Az is olimpia utáni esztendő volt, a mostani is az. Elképzelhető, hogy a júliusi világbajnokságon ismét be kell érni az ötödik hellyel?
– Remélem, nem. A 2000-es olimpiai döntőt október 1-jén játszottuk, 2001 júniusában pedig már Eb-t rendeztek. Az idei vb-re viszont normálisan felkészülhetünk. Januárban Kassán voltunk, februárban Pécsett, márciusban Hódmezővásárhelyen táborozunk. Egy-két játékost be kell építeni Pekingre, a régieket és az újakat már most összeeresztem, hadd bizonyítsanak.
– Csakhogy mindent lehet edzésen szimulálni, a tétet kivéve. Hogy derülhet ki valakiről Hódmezővásárhelyen, hogy jó lesz Pekingben is?
– Azért elég nagy tét bekerülni vagy kimaradni a csapatból. Akár az első, akár a harmadik arany a cél.