Szlovákiában a sportág olimpiai bemutatkozását (Chamonix, 1924) követő évben eresztett gyökeret a jégkorong. 1925-ben a Magas-Tátrában rendezték meg az első Európa-bajnokságot, azután alakultak meg az első hokiegyletek. Négy év múlva öt csapat – a pozsonyi, a besztercebányai, a poprádi, a kassai és a zsolnai – megalkotta a Csehszlovák Jégkorongszövetség szlovák alszövetségét. Ez azért hangsúlyozandó, mert külön létezett szlovák, illetve csehszlovák bajnokság – ez a rendszer a második világháború után is fennmaradt.
A biztató rajt, az emelkedő színvonal és népszerűség, az egyre szaporodó klubok dacára a szlovák jégkorongsport kisebbségi érzéssel küzdött. Hokiról lévén szó, ennek forrása nem Magyarország, hanem Csehország volt. A csehek mindvégig „kistestvérként” kezelték a szlovákokat. Ez nem csak érzelmi kategória, számokkal is alátámasztható tény. Bár már 1930-ban kiírták az első szlovák bajnokságot, a csehszlovák pontvadászatba még a szlovák bajnoknak sem volt joga benevezni; selejtezőmeccsen dőlt el, hogy a leggyengébb cseh vagy a legjobb szlovák játszhat-e a közös bajnokság következő idényében. Első szlovák klubként 1936-ban az ótátrafürediek jutottak be a cseh(szlovák) elit mezőnyébe.
Válogatott szinten hasonló volt a helyzet. A pozsonyi Ladislav Troják volt az első fecske, de ő is csak úgy lehetett tagja az 1936-os garmisch-partenkirchen-i téli olimpián 4. helyezett csehszlovák csapatnak, hogy 1934-ben a cseh bajnok LTC Prágához igazolt. Ő lett a szlovák hoki első világbajnoka is. A második világháborút követő első világbajnokságot, amelynek aligha véletlenül éppen Prága adott otthont 1947-ben, ugyanis Csehszlovákia nyerte meg. Troják lehetett volna az első profi is a tengerentúlon, ám 29 évesen légi katasztrófában elhunyt.
A kommunizmus ideiglenesen egyenjogúságot hozott – az ötvenes évek elején a pozsonyi, a zsolnai, a tátrafüredi, a besztercebányai és a zsolnai egylet is eljutott a csehszlovák ligába –, de hamar helyreállt a rend: 1955–66 között ez már csupán a Slovannak adatott meg. A hatvanas évek végén javult ismét a helyzet, de érdekes adalék, hogy a csehszlovák bajnoki címet 63 év alatt csupán két szlovák csapatnak sikerült elhódítania, kétszer a kassaiaknak (1986 és 1988), egyszer a trencsénieknek (1992). A torz arányokra utal az is, hogy 1945 és 1992 között a 408 csehszlovák válogatott hokisból csak 66 volt szlovákiai.
Akkoriban nem illett megkülönböztetést tenni, de azért ismeretes, hogy a hatvanas–nyolcvanas évek kiváló csehszlovák válogatottjaiból a legendás kapus, Dzurilla, valamint Star¹í, Gregor, Capla, Golonka, Cernicky, Nedomansky, a két Stastny, Rusnak, Pasek, Lukác, Liba (utóbbi három a világ egyik legjobb csatársorát alkotta) is szlovák volt. Ahogy az 1976-ban és 1977-ben világbajnok csapat szövetségi kapitánya, Jan Starsi is.
A szlovákoknak az utolsó nagy pofont Csehország és Szlovákia 1993-as szétválásakor kellett elszenvedniük. A cseheké maradt az A csoportos tagság, ők pedig a C csoportból kapaszkodhattak vissza. Kuriózumként megemlíthetjük, hogy az 1994-es C vb-n a magyar válogatott is megtapasztalhatta a szintkülönbséget: 10-0-ra kapott ki. A szlovákok a lehető leghamarabb, két éven belül felemelkedtek az őket megillető helyre, büszkeségüket csak edzette a megalázó száműzetés, még forróbban élt bennük a „megmutatni a cseheknek” hevület. A hoki ekkor lett igazán nemzeti ügy. Erről tökéletesen árulkodott, hogy a legnagyobb sztárok is harcra készen álltak, a veterán Peter Stastny például, aki 100-szor szerepelt csehszlovák színekben, 37 évesen visszatért a válogatottba. Az első sikert az 1994-es lillehammeri olimpián elért 6. helyezés jelentette. Az előrelépés zálogát pedig a kibontakozó új generáció, amelynek tagjai jobbára még ma is kergetik a korongot, s szombaton Budapesten is pályára lépnek.
A legjobb szlovák hokisokat a tengerentúlon is felfedezték, cseh, orosz, finn és svéd társaikhoz hasonlóan ők is az NHL-ben szereznek hírnevet és keresnek dollármilliókat. Eddig összesen 58-an fordultak meg a profiligában, a 2003– 2004-es idényben pedig 31 szlovák hokis szerepelt. Ám szemben például az oroszokkal, nem felejtik el, honnan indultak. Örömest játszanak a válogatottban, és támogatják a hazai hokit. Mindkettőnek megvan az eredménye. Szlovákia 2002-ben aranyérmes lett a világbajnokságon; a győztes csapat tagjai közül Bondra Poprádon és Kassán, Satan Tapolcsányban, Demitra és Petrovicky Trencsénben, Pálffy Szakolcán, Stümpel pedig Nyitrán fordított és fordít ma is jelentős összeget a jégkorongra. Tudva, hogy a jövőbeli sikerek az infrastruktúrán, az utánpótláson (Szlovákiában 42 fedett és 32 nyitott jégpályán, 71 klubban 9140 igazolt játékos hokizik) és a példaképek viselkedésén állnak vagy buknak. Utóbbihoz még adalék: a sztárok többségének (Demitra, Bondra, Pálffy, Stümpel, Gáborík, Hossa, Zedník, Nagy, Handzus) az is természetes volt, hogy az NHL szünete alatt otthon játsszanak – jelképes összegért.
A szlovák jégkorong sajátos cseh kapcsolataira már kitértünk, de magyar kötődését sem hallgathatjuk el. Magyarországon a sportkedvelőknek nyilván szemet szúrt, hogy legnagyobb csillagaik közül háromnak (Pálffy, Országh, Nagy) feltűnően magyaros neve van. Nagynak egyenesen az a beceneve, hogy „Magyar”. A múltból még a vb-bronzérmes Újváry nevét említhetjük, a mai szlovák élvonalban pedig nem kevesebb mint 23 játékos visel magyar nevet. Íme, a lista: Jakab, Tatár, Nádasdi, Hajas, Kolozsváry, Bokros, Varga, Bodnár, Topoli, Nagy, Molnár, Jurínyi, Fábry, Pálffy, Mezei, Lelkes, Ölveczky, Tary, Török, Országh, Polcz, Mozolányi, Gáspár. Nemzeti önérzetességgel még azt is állíthatnánk, lám, részesei vagyunk a szlovák hoki sikereinek. Ám nem mondanánk igazat. A felsorolt magyaros vezetéknevek viselői ugyanis egytől egyig szlovákok, nemhogy nem vallják magukat magyarnak, nem is beszélik nyelvünket. Nem kell hozzá tudományos igényességű kutatás, hogy az említettek ősei apai ágon a XIX. században nyilván felvidéki magyarok voltak, ők maguk pedig a magyar asszimiláció szlovák unokái, dédunokái.
Ha ez így van, akkor viszont joggal tehetjük fel a kérdést: mi van a magyar nemzetiségű felvidéki jégkorongozókkal? Hiányuk csak nem a többségi elnyomással magyarázható? Ez esetben nem erről van szó. Egyszerűen azért nincsenek magyarok a szlovák hokiligában, mert a dél-szlovákiai magyarság lakóhelyén nem voltak és ma sincsenek hokiklubok. Ráadásul a magyarság körében a labdarúgás sokkal népszerűbb, ha már sportol valamit a szlovákiai magyar gyerek, akkor focizik és nem hokizik.
Kivétel persze azért akad. S nem is akármilyen! Az egyik legismertebb szlovák hokisztár, Zigmund Pálffy valahol mégiscsak magyar. Édesapja a Dunaszerdahely melletti Nagymegyerről származik, ám katonatisztként Szakolcára nősült. Zigmund nevű fia a színtiszta szlovák környezet, no meg szlovák édesanyja lévén természetesen szlovák iskolába járt, de azért nyaranként 15 éves koráig mindig a nagymegyeri magyar nagymamánál nyaralt, így aztán valahogyan megtanult magyarul is.
Megfékezték az erdőtüzeket Törökországban
