Korcsolyával karcolt nemzeti büszkeség

Szűk másfél éven belül a magyar jégkorong-válogatott Kanadával harmadszor, Szlovákiával másodszor mérkőzik meg a péntektől vasárnapig tartó Pannon GSM-tornán. A két válogatott közül ezúttal a 14 NHL-játékossal, illetve 13 világbajnokkal felálló szlovák az erősebb – a kanadaiak legnagyobb sztárjaik nélkül érkeznek –, de nem csupán emiatt szentelünk nagyobb figyelmet északi szomszédainknak. Szlovákiában nemcsak azért kiemelt sportág a jégkorong, mert a népszerűsége vetekszik a labdarúgáséval, hanem mert kimondatlanul a nemzeti önállóság hordozója.

2005. 02. 10. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Szlovákiában a sportág olimpiai bemutatkozását (Chamonix, 1924) követő évben eresztett gyökeret a jégkorong. 1925-ben a Magas-Tátrában rendezték meg az első Európa-bajnokságot, azután alakultak meg az első hokiegyletek. Négy év múlva öt csapat – a pozsonyi, a besztercebányai, a poprádi, a kassai és a zsolnai – megalkotta a Csehszlovák Jégkorongszövetség szlovák alszövetségét. Ez azért hangsúlyozandó, mert külön létezett szlovák, illetve csehszlovák bajnokság – ez a rendszer a második világháború után is fennmaradt.
A biztató rajt, az emelkedő színvonal és népszerűség, az egyre szaporodó klubok dacára a szlovák jégkorongsport kisebbségi érzéssel küzdött. Hokiról lévén szó, ennek forrása nem Magyarország, hanem Csehország volt. A csehek mindvégig „kistestvérként” kezelték a szlovákokat. Ez nem csak érzelmi kategória, számokkal is alátámasztható tény. Bár már 1930-ban kiírták az első szlovák bajnokságot, a csehszlovák pontvadászatba még a szlovák bajnoknak sem volt joga benevezni; selejtezőmeccsen dőlt el, hogy a leggyengébb cseh vagy a legjobb szlovák játszhat-e a közös bajnokság következő idényében. Első szlovák klubként 1936-ban az ótátrafürediek jutottak be a cseh(szlovák) elit mezőnyébe.
Válogatott szinten hasonló volt a helyzet. A pozsonyi Ladislav Troják volt az első fecske, de ő is csak úgy lehetett tagja az 1936-os garmisch-partenkirchen-i téli olimpián 4. helyezett csehszlovák csapatnak, hogy 1934-ben a cseh bajnok LTC Prágához igazolt. Ő lett a szlovák hoki első világbajnoka is. A második világháborút követő első világbajnokságot, amelynek aligha véletlenül éppen Prága adott otthont 1947-ben, ugyanis Csehszlovákia nyerte meg. Troják lehetett volna az első profi is a tengerentúlon, ám 29 évesen légi katasztrófában elhunyt.
A kommunizmus ideiglenesen egyenjogúságot hozott – az ötvenes évek elején a pozsonyi, a zsolnai, a tátrafüredi, a besztercebányai és a zsolnai egylet is eljutott a csehszlovák ligába –, de hamar helyreállt a rend: 1955–66 között ez már csupán a Slovannak adatott meg. A hatvanas évek végén javult ismét a helyzet, de érdekes adalék, hogy a csehszlovák bajnoki címet 63 év alatt csupán két szlovák csapatnak sikerült elhódítania, kétszer a kassaiaknak (1986 és 1988), egyszer a trencsénieknek (1992). A torz arányokra utal az is, hogy 1945 és 1992 között a 408 csehszlovák válogatott hokisból csak 66 volt szlovákiai.
Akkoriban nem illett megkülönböztetést tenni, de azért ismeretes, hogy a hatvanas–nyolcvanas évek kiváló csehszlovák válogatottjaiból a legendás kapus, Dzurilla, valamint Star¹í, Gregor, Capla, Golonka, Cernicky, Nedomansky, a két Stastny, Rusnak, Pasek, Lukác, Liba (utóbbi három a világ egyik legjobb csatársorát alkotta) is szlovák volt. Ahogy az 1976-ban és 1977-ben világbajnok csapat szövetségi kapitánya, Jan Starsi is.
A szlovákoknak az utolsó nagy pofont Csehország és Szlovákia 1993-as szétválásakor kellett elszenvedniük. A cseheké maradt az A csoportos tagság, ők pedig a C csoportból kapaszkodhattak vissza. Kuriózumként megemlíthetjük, hogy az 1994-es C vb-n a magyar válogatott is megtapasztalhatta a szintkülönbséget: 10-0-ra kapott ki. A szlovákok a lehető leghamarabb, két éven belül felemelkedtek az őket megillető helyre, büszkeségüket csak edzette a megalázó száműzetés, még forróbban élt bennük a „megmutatni a cseheknek” hevület. A hoki ekkor lett igazán nemzeti ügy. Erről tökéletesen árulkodott, hogy a legnagyobb sztárok is harcra készen álltak, a veterán Peter Stastny például, aki 100-szor szerepelt csehszlovák színekben, 37 évesen visszatért a válogatottba. Az első sikert az 1994-es lillehammeri olimpián elért 6. helyezés jelentette. Az előrelépés zálogát pedig a kibontakozó új generáció, amelynek tagjai jobbára még ma is kergetik a korongot, s szombaton Budapesten is pályára lépnek.
A legjobb szlovák hokisokat a tengerentúlon is felfedezték, cseh, orosz, finn és svéd társaikhoz hasonlóan ők is az NHL-ben szereznek hírnevet és keresnek dollármilliókat. Eddig összesen 58-an fordultak meg a profiligában, a 2003– 2004-es idényben pedig 31 szlovák hokis szerepelt. Ám szemben például az oroszokkal, nem felejtik el, honnan indultak. Örömest játszanak a válogatottban, és támogatják a hazai hokit. Mindkettőnek megvan az eredménye. Szlovákia 2002-ben aranyérmes lett a világbajnokságon; a győztes csapat tagjai közül Bondra Poprádon és Kassán, Satan Tapolcsányban, Demitra és Petrovicky Trencsénben, Pálffy Szakolcán, Stümpel pedig Nyitrán fordított és fordít ma is jelentős összeget a jégkorongra. Tudva, hogy a jövőbeli sikerek az infrastruktúrán, az utánpótláson (Szlovákiában 42 fedett és 32 nyitott jégpályán, 71 klubban 9140 igazolt játékos hokizik) és a példaképek viselkedésén állnak vagy buknak. Utóbbihoz még adalék: a sztárok többségének (Demitra, Bondra, Pálffy, Stümpel, Gáborík, Hossa, Zedník, Nagy, Handzus) az is természetes volt, hogy az NHL szünete alatt otthon játsszanak – jelképes összegért.
A szlovák jégkorong sajátos cseh kapcsolataira már kitértünk, de magyar kötődését sem hallgathatjuk el. Magyarországon a sportkedvelőknek nyilván szemet szúrt, hogy legnagyobb csillagaik közül háromnak (Pálffy, Országh, Nagy) feltűnően magyaros neve van. Nagynak egyenesen az a beceneve, hogy „Magyar”. A múltból még a vb-bronzérmes Újváry nevét említhetjük, a mai szlovák élvonalban pedig nem kevesebb mint 23 játékos visel magyar nevet. Íme, a lista: Jakab, Tatár, Nádasdi, Hajas, Kolozsváry, Bokros, Varga, Bodnár, Topoli, Nagy, Molnár, Jurínyi, Fábry, Pálffy, Mezei, Lelkes, Ölveczky, Tary, Török, Országh, Polcz, Mozolányi, Gáspár. Nemzeti önérzetességgel még azt is állíthatnánk, lám, részesei vagyunk a szlovák hoki sikereinek. Ám nem mondanánk igazat. A felsorolt magyaros vezetéknevek viselői ugyanis egytől egyig szlovákok, nemhogy nem vallják magukat magyarnak, nem is beszélik nyelvünket. Nem kell hozzá tudományos igényességű kutatás, hogy az említettek ősei apai ágon a XIX. században nyilván felvidéki magyarok voltak, ők maguk pedig a magyar asszimiláció szlovák unokái, dédunokái.
Ha ez így van, akkor viszont joggal tehetjük fel a kérdést: mi van a magyar nemzetiségű felvidéki jégkorongozókkal? Hiányuk csak nem a többségi elnyomással magyarázható? Ez esetben nem erről van szó. Egyszerűen azért nincsenek magyarok a szlovák hokiligában, mert a dél-szlovákiai magyarság lakóhelyén nem voltak és ma sincsenek hokiklubok. Ráadásul a magyarság körében a labdarúgás sokkal népszerűbb, ha már sportol valamit a szlovákiai magyar gyerek, akkor focizik és nem hokizik.
Kivétel persze azért akad. S nem is akármilyen! Az egyik legismertebb szlovák hokisztár, Zigmund Pálffy valahol mégiscsak magyar. Édesapja a Dunaszerdahely melletti Nagymegyerről származik, ám katonatisztként Szakolcára nősült. Zigmund nevű fia a színtiszta szlovák környezet, no meg szlovák édesanyja lévén természetesen szlovák iskolába járt, de azért nyaranként 15 éves koráig mindig a nagymegyeri magyar nagymamánál nyaralt, így aztán valahogyan megtanult magyarul is.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.