Már viszonzatlan szerelemmel

Utólag már nehéz pontosan megmondani, ki és mikor vette el a kedvenc játékunkat, de annyi bizonyos: kereken húsz éve még megvolt. Hiszen 1985. április 16-án azért indult Bécsbe a magyar labdarúgó-válogatott és többezernyi szurkolója, hogy másnap idegenben győzze le Ausztriát és csoportelsőként jusson ki a mexikói világbajnokságra. A végeredmény felől valahogy szemernyi kétségünk sem volt (igaz, manapság sincs), ugyanis Mezey György csapata előző négy tétmérkőzésén idegenben verte Rijkaarddal, Gullittal és Van Bastennel együtt Hollandiát, 0-1-ről 3-1-re fordítva itthon Ausztriát, kissé nyögvenyelősen ugyan, de oda-vissza Ciprust, Hamburgban pedig, barátságos meccsen 1-0-ra az NSZK-t.
A góltotóba mindannyian 100 schillinggel szálltunk be; még az a srác is kiküldte a pénzt, akit a megyei hadkiegészítő parancsnokság nem engedett ki az imperialistákhoz, mondván, másfél éve szerelt le rádiófelderítő katonaként, így súlyos stratégiai titkok tudója. Nem volt, aki ne magyar győzelmet tippelt volna, bár „Fasírt” cimboránkat túl optimistának tartottuk a maga 3-0-jával. Nyereményéből aztán több kehely tejszínes epret vásárolt a Mariahilferen – április közepén ez nem kis tétel volt –, és néhány szemet nagy kegyesen a kishitűeknek is juttatott belőle.
Ezt megelőzően persze be kellett vágni a három gólt. No meg be kellett jutni a Hanappi-stadionba. A rendezők elkövették azt a hibát, hogy nem engedték be a tribünre a csóró magyarok által szatyorban hozott olcsó dobozos sört; azonban egy korty sem veszett kárba, így már a bevonuláskor őrült hangorkán fogadta Nyilasiékat. Egy pillanatra játékos és szurkoló is egymásra csodálkozott, majd hatezer torokból hangzott fel az „Itthon vagyunk!” rigmus. Ezt csak a „Mexikó, Mexikó!” csatakiáltás harsogta túl a 48. percben, amikor Détári egy lövőcsel után 3-0-ra alakította az állást. Érdekes, szinte mindenki erre a gólra emlékszik, pedig a döntő érdem inkább Kipriché, hiszen az első félidőben ő bolondította meg Degeorgit, akit a szünetben le is cseréltek. Akkor és ott úgy tudtuk, azért, mert szédült.
Szédültünk persze mi is, folyamatosan. Meccsről meccsre, hétről hétre. Kicsit nehezteltünk ugyan, amikor egy hónappal később, 80 ezer néző szeme láttára, számunkra tét nélkül a Népstadionban 1-0-ra kikaptunk Hollandiától, de gyorsan megbocsátottunk. Még szép, hiszen a Videoton éppen az UEFA-kupa döntője felé menetelt, a válogatott pedig legközelebb, már ősszel 3-0-ra nyert Walesben. Hajszán gólja után győri illetőségű évfolyamtársunk, Imi örömében földhöz csapta a szemüvegét és megtaposta, ezért már nem láthatta, hogy megint Détárié a harmadik. Hiába, bűvös eredmény lett a 3-0, ’86 elején ennyire intéztük el Katart, majd március közepén a brazilokat. Egy szektorlezárás miatt hetvenezren fértek be a ’Stadionba, de 300 ezren szerettek volna, úgyhogy a jegyárusítás kezdetének hajnalán kislattyogtunk hárman a pénztárhoz, gondolván, kártyázunk egy jót, és legalább elsők leszünk a sorban. Nem voltunk az első százban. Aztán iszonyatos kétszer 3-0 következett – az egyik az első, a másik a második félidőben, Irapuatóban, a szovjetek ellen. A Francesco pizzériában melegítettünk, rendeléskor csak annyit kötöttünk ki, piros-fehér-zöld ernyőcske legyen a pizzán, és még szünetben, háromgólos hátrányban sem hittük el, hogy mi valakitől valaha kikaphatunk. Másnap halasztottam életem első vizsgáját, és a harmincas éveiben járó férfi tanár csak annyit jegyzett meg: „A meccs miatt? Menjen, nem írom be.”
Ha az emlékeimet nézem, mintha minden tegnap történt volna, ha a futballunkat, mintha két évszázada. A mai fiatalok már el sem hiszik, hogy ez volt az életünk, hogy nem az iskola, hanem a bajnoki forduló miatt számoltuk szombattól szombatig a hetet. Hogy pénteken, a legnagyobb félszben azzal bátorítottuk egymást: ma még van két óránk, de holnap itt a kettősrangadó. És nem csak az. A Népsportból kivágtuk a hétvégi műsort, és kalkulálni kezdtünk: még jó, hogy az Építők délelőtt játszik, mert onnan átérünk a „Kerületre”, este pedig jöhet az igazi. Katartikus, semmi mással össze nem hasonlítható élményeket kaptunk a magyar labdarúgástól, a magyar sporttól, minden bizonnyal sírig tartó barátságok köttettek és érzelmek vertek gyökeret bennünk.
Csupán a futballunk lett közben hűtlen hozzánk, ezért olykor már viszonzatlan szerelemmel gyűlöljük. A hiányt pedig még gyötrőbbé teszi, hogy manapság mindenféle nációk a mi régi játékunkkal játszanak. És ha idejön egy német kapitány, azt kéri, szeressük ezt a mostanit, vagy ő majd szereti helyettünk is.
Én meg a múltat idézve nem is tudom, mi fáj jobban: hogy milyen mélyen vagyunk, vagy hogy milyen magasan voltunk.
Valószínűleg így együtt, a kettő.