Rerrich Béla halálára

Ma kísérik utolsó útjára, kívánságának megfelelően szűk családi körben a 88 éves korában elhunyt Rerrich Bélát, akinek nagy érdemei vannak a magyar párbajtőrvívás nemzetközi sikereinek megalapozásában.

Készültem hozzá Stockholmba, amikor megtudtam, hogy nagyon beteg. Hogy még egyszer, utoljára kibeszélgethessük magunkat arról, amit csak ő tud, hiszen nagy korszak tanúja volt. De addig-addig halogattam az utat, amíg itt hagyott bennünket, hogy most már Bay Bélával asszózzanak az örök csillagmezőn.
A művelt, okos, hat nyelven beszélő sportember annak a sportágnak szentelte életet, amit a háború után sokáig lenéztek: párbajtőrvívó lett. Jó versenyző volt, Gerentsér László tanítványa, de még jobb teoretikus és nagy szervező (később világhírű edző) egy olyan korban, amikor fémpást és penge hiánycikk volt. Utánozhatatlan egyéniségével olyan atmoszférát teremtett, amely barátjává avatott ellenfelet is, mindenféle vezetőt, és a hírlapírók sem voltak kivételek. Mindenről volt véleménye, hiszen jogot végzett, de csak és kizárólag a párbajtőrvívás érdekelte. A politikát például megvetette. Tanított reggel, tanított délután és tanított este. „Addig dolgozom – mondta egyszer –, ameddig össze nem esem a teremben.” Kétszáz méter volt a távolság a lakása és a vívóterem között.
A magyar olimpiai csapat tagjaként 1956-ban Melbourne-ben maradt, majd Stockholmban telepedett le, hogy a világ tetejére vezényelje a svéd párbajtőrvívást. És besegítsen az öttusának, többek között Balczó nagy ellenfelének, Fermnek. S miután a magyar aranycsapatot sikerült legyűrniük, a király is barátja lett (és maradt), aki egy nagy érdemrendet tűzött a mellére.
„Pócinak” – ez volt a beceneve – nagyszerű humora volt. Azt szokta mondani, hogy „igaz történeteket szórakoztatva ad elő”. Szókimondó volt, tele a vívósportot megreformáló, jobbnál jobb ötletekkel. Megszállott, aki sohasem kötött szerződést klubjában, anélkül tanított haláláig. De hatalmas utcai plakátokon mosolygott vissza a stockholmi polgárra. Elismerésből, babérból jócskán kapott, de a hiúság nem vonzotta. Túljárni a másik eszén, ez izgatta.
Nagy levelező volt, de képeslapjain csak egy-egy mondattal alkotott ítéletet. S nemegyszer bókolt. Egy régi nemzedék utolsó mohikánjaként még ismerte a köszönöm szót. Ő még tudta, mit jelent segíteni. Pazarlóan osztogatott, széles, rá jellemző gesztusokkal. Utolsó pesti átruccanásakor, ez év elején, a Hotel Stadionban beszélgettünk. A hangja már gyengécske volt, de még csillogott a szeme.
Abban a temetőkertben kísérik utolsó útjára Budapesten, ahol édesapja, idősebb Rerrich Béla is nyugszik. Egy sírba kerül a híres építésszel és kertművésszel. Az a fiú, aki vívómesterségből csinált művészetet.