Kívül a hordán

Ismeretlen műfajt ízlelgetek. Nem annyira egzakt, mint a helyreigazítás – hiszen ténybeli hibát nem követtem el –, valahol a bocsánatkérés, önigazolás, utólagos értelmezés határmezsgyéjén mozog. A vasárnapi Ferencváros–Debrecen bajnoki labdarúgó-mérkőzésről írt tudósításomban, lapunk hétfői számában hordaként minősítettem a hazai nézők egy számomra jól körülírható csoportját. Azokra gondoltam – ez is szerepel a cikkben –, akik mindvégig hangpárbajt vívtak a vendégdrukkerekkel, akik egyébként szavakban és transzparenseken is vállalják a „Mindenkit gyűlölünk” jelszót; most sem hiszem, hogy esetükben túlzó vagy sértő lenne a horda kifejezés, már csak azért sem, mert az eredetileg nem jelent egyebet, mint lazább, a fejlődés egy bizonyos fokán megrekedt szervezeti egységet. A héten elektronikusan, illetve postai úton érkezett levelekből, telefonhívásokból ítélve azonban a ferencvárosi szurkolók jóval nagyobb része érzi megbántva magát, és ennek egyetlen oka lehet: nem fogalmaztam egyértelműen, pontosan. Tehát mégis hibáztam.
De semmiképpen sem ártó vagy aljas szándékból, esetleg tájékozatlanságból fakadóan. A rendszerváltás évétől kilenc esztendőn át dolgoztam az FTC sajtófőnökeként, e tény, úgy gondolom, az előbbi – irányomban a napokban megfogalmazott – vádakat eleve kizárja. Hiszen magam is úgy vélem, a Ferencváros nemzeti kincs, amely köré az elmúlt évszázad lerombolhatatlan mítoszt, patinát épített, és ebben a csapat legendás szurkolótáborának óriási szerepe volt. A Ferencváros tisztelete vagy szeretete azonban nem vonhat maga után feltétlen és elvtelen azonosulást az egyesület minden momentumával, vezetőjével, sportolójával, szimpatizánsával. Különösen nem azokkal, akiknek még a 80-as, de talán a 90-es évek mércéje, értékrendje szerint sem lenne helyük a klubházban, a pályán vagy a lelátón.
Nekik semmi okuk és alapjuk arra, hogy megsértődjenek. Ha bárki mást, akaratom ellenére is megbántottam, ezennel megkövetem.