Elhunyt Dalnoki Jenő

Hosszan tartó, súlyos betegség után, 74 éves korában szombaton elhunyt Dalnoki Jenő, és vele halt jó pár fejezetnyi Fradi-történelem is. Hiszen nem attól volt és lesz ő egyedi alakja a ferencvárosi és a magyar futballhistóriának, hogy 1952-ben olimpiai bajnoki címet nyert, hogy tizennégyszer befért az Aranycsapatba, de még nem is attól, hogy balhátvédként hősies párharcokat vívott az MTK virtuóz jobbszélsőjével, Sándor Csikarral. Hanem attól, hogy abban a korban mentette és őrizte a Fradi-szellemet, amikor a klub nevét Kinizsire, színét piros-fehérre változtatták, és a játékosok a meccs előtt Szabad Népet osztogattak a lelátón, ahonnan ha felhangzott a „Hajrá, Fradi!”, a bíró köteles volt berekeszteni a meccset. Dalnokit sokszor csábították máshová e méltatlanul megbélyegzett csapattól – vajon ki kért valaha is bocsánatot az FTC-től mint a diktatúra üldözöttjétől? –, de ő mindig tudott nemet mondani. Bizonyítva, hogy a kortársnak nem kell feltétlenül sorstárssá, elvtárssá is válnia, kivárta, míg a csapat visszakapta a nevét, a színét, a rangját, és 1963-ban és 1964-ben már újra zöld-fehér, Fradi-címeres mezben nyerhetett bajnokságot.
Öreg játékosból gyorsan fiatal edző lett, és a 70-es évek közepén Nyilasival, Ebedlivel és a többiekkel felépítette az újabb, mindmáig utolsó legendás csapatot. Európai kupadöntőbe és bajnoki címre vezette e siheder társaságot, miközben elhivatottsága és fanatizmusa nyakassággal, könyörtelenséggel párosult, és olyan klasszisokról mondott le, mint Szőke vagy Branikovits. Egy évtizeddel később még egyszer, újra megkísértette a csodát, de az már más világ volt. Nem az övé. Amikor 1987 októberében a Zalaegerszeg elleni hazai vereség miatt lekiabálták a kispadról, megtört és megbántott emberként távozott; kicsit belerokkant ebbe a kudarcba vagy inkább hálátlanságba, de Fradi-imádata meggyógyította, kiengesztelte, és rendszeresen viszszavitte az Üllői útra.
Mindazért, amit tett – és amit nem tett –, Dalnoki Jenő ideális példa lehetne a mai hazai futballistageneráció számára is. Hiszen míg Puskásnak vagy Albertnek születni kell, addig a Ferencváros örökös bajnoka megmutatta, hogy a sport és a választott klub szeretetével, szorgalommal, alázattal, a tanulás és a fejlődés folyamatos igényével, a jobb ellenféllel szemben felvonultatott daccal és versenyszellemmel a labdarúgásban szinte minden elérhető.
Nem is kell hozzá egyéb, csak a Fradiért és a fociért élni. És ha itt az idő, talán halni is.