„Az én pályám, az én életem”

Az igazság ugyan egy és oszthatatlan, olykor mégis két oldala van. Fábiánné Rozsnyói Katalin után Janics Natasa beszél szakításuk okáról – kibékülésre aligha számíthatunk, de csak a kétszeres olimpiai bajnok és korábbi edzője között. A Szegedre távozott kajakos Kovács Katalinnal szívesen ülne újra egy hajóban.

Kezdjük a végénél! Meg sem várva az országos bajnokság zárását, a 200 m egyes futamát, amibe benevezett, miért rohant haza Bácskapalánkára?
– Úgy éreztem, mennem kell. Hirtelen megint elegem lett mindenből, s nem akartam, hogy teleduruzsolják a fülemet, hogy így Natasa, ne úgy, s a megérzésemre hallgatva elindultam. De kedden már Szegeden edzettem, nem kell nagy feneket keríteni a dolognak. Azt is visszahallottam már, hogy a Natasa újabban mindig hazafut, mint egy sírós kislány, ha valami baja van. Ez is nevetséges. Remélem, az nem baj, hogy néha szeretnék találkozni az édesanyámmal. Neki pedig lejárt az útlevele, még nem kapta meg az újat, s mivel ő nem jöhet, én megyek.
– S miért adta fel az 500 méter egyes döntőjét Kovács Katalin és Benedek Dalma ellen?
– Az én pályám, az én életem.
– Ez tényleg kislányosan hangzik.
– Az egész versenyhez nem volt kedvem. Nem akartam elindulni, de rábeszéltek. S eléggé ismerem már magam ahhoz, hogy tudjam, úgy nem megy, ha nem harapok eléggé. Tűrhető formában voltam, sőt vagyok is, az ob-t megelőző napokban nagyon jó időket eveztem. Ám a versenyen nem voltam ott fejben. A körülményekkel foglalkoztam, ami nem jellemző rám. Bosszantott, hogy éppen a rajt előtt támadt fel a szembeszél, én meg hátszélre készülve a beszállás előtt kiengedtem a lapátot, de a csavarhúzót, amivel állíthattam volna rajta, a parton hagytam. Azt is tudtam, hogy Kati néni élethalálharcként készítette fel Katit erre a futamra, nekem viszont nem volt kedvem ehhez az öldökléshez.
– Az még hihető, hogy korábbi társával, akivel az elmúlt években közösen rengeteg sikert elértek, nem akart csatázni. De ne mondja, hogy Fábiánnéval szemben nem érezne elégtételt, ha legyőzné Kovács Katalint.
– Ha jövőre legyőzőm Katit… Hogy magyarázzam meg, hogy ez az év engem különösebben nem érdekel? Nem akarom abbahagyni a kajakozást, de az évek során már többször megfordult a fejemben, hogy leállok a versenyzéssel. Hét év nonstop edzőtáborozás után ez talán megérthető. Én télen, Pesten sem vagyok otthon, ezért is örülök annak, hogy végre Szegeden edzhetek. A célomat elértem idén, kijutottam az Európa-bajnokságra, s ez az egy szám, a 200 egyes elég is nekem. Szépen nyugisan megcsinálom majd az Eb-n és a vb-n is, közben pedig készülök a következő évre.
– A tavalyi hat-hat Európa- és világbajnoki aranyéremért, ugye, azért nem kell sajnálnunk?
– Higgye el, én beértem volna kevesebbel is. Nem azért indultunk ennyi számban Katival, hogy mindenki bennünket csodáljon.
– Tudom. Azért, hogy a Fábiánnét elhagyott Szabónak, Viskinek és Bótának ne jusson egy se.
– Igen. 2004-ben én tényleg sokat szenvedtem „Sziszóék” miatt, de nem haragszom rájuk. Hazai közönség előtt egy-egy számot ők is megérdemeltek volna.
– Helyben vagyunk. Gondolom, nem emiatt szakított Fábiánnéval.
– Dehogyis.
– Ez volt az első konfliktusuk?
– Először 2004-ben volt olyan megjegyzése, ami nem esett jól. Az első válogató után azt nyilatkozta, a két lány között, mármint Kati és közöttem az a különbség, hogy Kati keményen megdolgozott a sikerért, én pedig olykor lógtam az edzéseken. Az igaz, hogy én nem mindig haltam bele az edzésekbe. De nem azért, mert lógni akartam, hanem mert úgy éreztem, a testemnek így jó.
– Fábiánné szakításuk fő okaként mégis azt jelölte meg, hogy nem dolgozott rendesen, sőt sorozatosan edzéseket is mulasztott.
– Egy kezemen meg tudom számolni, hány edzésről hiányoztam!
– A másik vádpont: mindig okoskodott, másban kereste a hibát, a többieket nem hagyta szóhoz jutni. Az ominózus négyes edzésen is ez vezetett szóváltáshoz.
– Az igaz, csak az szólal meg, akinek van véleménye. Én elmondtam, szerintem mi a baj. Hogy billegtünk, s ahelyett, hogy erőt adtunk volna bele, túlpörögtünk. De nem azért szóltam, hogy a többieket megbántsam, hanem hogy közösen kijavítsuk a hibákat.
– Fábiánné szerint viszont a hiba éppen ön volt, mert ahelyett, hogy hajtott volna, csak dobálta magát, kiütközött az edzetlensége.
– Ettől pipultam be akkor is. Elismerem, nem idén vagyok életem legjobb formájában, de egyik évről a másikra azért nem felejtettem el kajakozni. Kati néni bármennyire is jó edző, mindent ő sem tudhat és láthat. Pontosan azért dobáltam magam, mert billegett alattunk a hajó, s én így próbáltam meg egyensúlyozni. Anynyira kihajtottam magam azon az edzésen, hogy remegett a kezem. Amikor Kati néni mégis azt vágta az arcomba, hogy semmi erőt nem adtam a hajóba, akkor tényleg nem bírtam tovább. Felálltam a stégről…
– S meg sem állt Szegedig.
– Nem, akkor én még nem akartam eljönni. Csakhogy Kati néni még utánam kiabálta: „Ki vagy rúgva!” S hozzátett még egy csúnyaságot. Erre én ugyanígy feleltem, amit ma is bánok, ám azt egyetlen percig sem, hogy ezek után már tényleg otthagytam.
– Nem fog visszamenni sohasem?
– Talán visszamehettem volna, de azóta Kati néni és a férje olyan sértéseket vágott hozzám, ami után már nincs visszaút.
– Mire gondol?
– Megkaptam, hogy a hat világbajnoki aranyból egyet sem köszönhetek magamnak, mindig a többiek húztak be, aztán, hogy Kati néninek már nincs belőlem semmi haszna, amit máig nem értek teljesen. Ahogy azt sem, magyar ember nem viselkedik úgy, ahogy én. Öcsi bácsi pedig indulatosan azzal hívott fel, ha élne az édesapám, akkor most pofon vágna. Ez esett a legrosszabbul. Hogy jön ő ehhez? Apu nekem adna igazat. Hát mondanak ilyeneket azok, akik tényleg a lányukként szeretnek?
– Hosszú évek, 1999 óta készül Fábiánnénál, s bár 2000-ben egyesben negyedik lett az olimpián, utána jól tűrte az olykor talán indokolatlan mellőzöttséget is. Miért éppen most, közös sikereik csúcsán vesztek össze?
– 2004-ig én nem vettem anynyira komolyan a kajakozást. Edzettem becsülettel, de nem érdekeltek különösebben az eredmények. Beértem azzal, hogy minden évben kijutottam a világbajnokságra, két aranyat már az olimpia előtt is nyertem. Tudtam, hogy Athénba viszont csak úgy juthatok ki, ha legyőzöm Kovács Katit. Aminek persze nagyon örültem, de bántott is, mert Kati tényleg megérdemelte volna az olimpiai aranyat. Szerencsére kibékültünk egymással. Kati nénire felnéztem, nagyon tiszteltem, de az én életem mégiscsak az én életem.
– S mi lesz jövőre? Újra összecsapnak Kovács Katalinnal?
– Igen, összecsapunk, de megint ki is békülhetünk.
– Tehát evezhetnek még együtt egy hajóban?
– Rajtam nem fog múlni.