Bálványból nyűg

Ott volt özvegy Puskás Ferencné, Buzánszky Jenő, José Emilio Santamaria, Ignacio Zoco Esparza, valamint Zalaszabar és a környék lakossága. Puskás Ferenc – azaz első köztéri szobra – nem maradt magára. Pedig magára hagyták megint. Mai és tegnapi játékosok, edzők, labdarúgó- és sportvezetők, ahogy szokták, amikor éppen nem használják a bálványt, hanem csak tisztelegni kellene előtte. Érdek nélkül. Minden idők legismertebb magyarjából, a földkerekség legjobb góllövőjéből, a 2012-es Eb-pályázat állócsillagából, az MLSZ honlapjának emblematikus alakjából ilyenkor egyszerűen nyűg lesz. Az volt magatehetetlen és öntudatlan élőhalottként a kórházi szobájában, azzá vált mellszoborrá merevedve is. Akiért fel kellett volna áldozni az egész szombatot, és elkutyagolni az „Isten háta mögé”, a Kis-Balaton túlsó végébe.
Szégyen, hogy így történt? Sebaj, rutinos szégyenkezők vagyunk. Meg különben is, ahol nincs jelen, ott elvész a múlt is. Ha ma nincs kiért rajongani, maga a rajongás érzése tűnik el. Szegény szövetségi kapitány, hogyan várhatja, hogy szeressük a magyar futballt, ha ők maguk sem szeretik? És ennek messze nem csak Puskás az áldozata. Ha nem jön Hemingway, magától omlik össze a Bozsik-stadion, milliárdosaink nem vesznek tudomást a Ferencváros agóniájáról, a 60-as, 70-es évek klasszisai közül azok, akik nem építették ki tudatosan a futball utáni karrierjüket, valósággal nyomorognak. Vagy isznak, mint Gerd Müller tette, amíg a Bayern München vezetősége azt mondta: a nemzet bombázóját meg kell menteni! De felesleges is ilyen messzire menni. Elég Zalaszabarra, ahol ott áll Santamaria, a Real Madrid egykori centerhalfja, aki hetvennyolc évesen hajnali háromkor kelt, hogy időben megérkezzen az ünnepségre.
Vajon mi felébredünk-e még valaha?