Másfél évtized távlatából már az 1996-os atlantai bronz is korszakos bravúrként tűnik fel, pedig egymás között azért elismerhetjük: abban az időben még valóban nehezebb volt kijutni az olimpiára, mint ott érmet nyerni. Hiszen mindössze nyolc csapat részvételével zajlott a torna, így a mieinknek az 1995-ös vb negyeddöntőjében a bivalyerős oroszokat kellett eltakarítaniuk az Atlantába vezető úton, az olimpián viszont elegendő volt az akkoriban még inkább műkedvelőnek számító Kínát és az Egyesült Államokat legyűrni a négybe jutáshoz. A világ legjobbjainak számító dánoktól elszenvedett 27–22-es csoportvereség sem rontott a képen, ám az elődöntőben a koreaiak 8–0-ás rohammal kezdtek életfunkciókat sem mutató együttesünk ellen, és végül 39–25-re mosták fel vele a padlót. Laurencz László szövetségi kapitány és játékosai addigra amúgy is kihűlt kapcsolata ezzel fagypontra jutott, de abban a társaságban volt annyi morális erő és dac, hogy részben még a mester ellenében, neki bizonyítva is hozták 20–18-ra a Norvégia elleni bronzmeccset, így felállhattak a dobogóra.
Cselszövés
Más kérdés, hogy Laurencz papa sem ment a szomszédba némi fondorlatért. Tudván például, hogy egyik kulcsjátékosára már képtelen lenne hatni, felhívta telefonon a leány itthon szurkoló barátját, és azt kérte tőle, mondja azt a kedvesének, hogy nagyon szeretne büszke lenni rá. Így is történt, a hölgy pedig sugárzó arccal újságolta, micsoda biztatást kapott, és valósággal nekiugrott a norvégoknak. A dánok pedig a koreaiaknak a fináléban, és végül hosszabbítás után 37–34-re le is győzték őket. Ezt már a rendes játékidőben megtehették volna, ám a földkerekség valaha volt legvirtuózabb női kézilabdázója, Anja Andersen időn túli hetest hibázott; aztán szinte egymaga megnyerte a hosszabbítást. Méghozzá csekély érdeklődés mellett, mert a sportág iránt értetlen amerikai nézők a 60 percnyi döntetlen után elindultak haza – hiszen a tájékoztatóban azt olvasták, hogy egy mérkőzés kétszer 30 percig tart.
Ezt az alapigazságot négy év múlva, Sydney-ben olykor a sportolók is hajlamosak voltak elfelejteni. A negyeddöntőben szerencsénkre éppen az osztrákok, akik öt és fél perccel a dudaszó előtt még négy góllal vezettek válogatottunkkal szemben, ám a mieink döntetlenre mentették a meccset. Aminek úgy örültek, hogy üresen hagyták a kapujukat, az ezt kihasználó osztrák kapus pedig a kezdőkörig rohant a labdával, és a tátongó hálóba dobta azt. Ám a játékvezetők érvénytelenítették a találatot, mondván, Dzsandzsagava átlépett a félvonalon; vagy igen, vagy nem, de az tény, hogy ugyanez a két bíró fújta egy évvel korábban a magyar–francia férfi világbajnoki nyolcaddöntőt, amelyet ugyanilyen góllal buktak el fiaink. Talán ezért kímélték meg a lányokat, akik a hosszabbításban tovább evickéltek, majd az elődöntőben pazar teljesítménnyel intézték el 28–23-ra a vb-címvédő norvégokat. Amikor aztán a döntő második félidejének derekán hat góllal vezettek a dánok ellen, megkezdődött az ünneplés – sajnos túl korán –, a skandinávok szövetségi kapitánya pedig időt kért. Felejthetetlen kép, hogy ezt követően az ellenfél irányítója, Camilla Andersen széles mosollyal állt fel a középkezdéshez, és amint utóbb, 31–27-es vereségünk után valamelyest felocsúdva megkérdezhettem tőle, minek volt képes örülni abban a helyzetben, így felelt: „Azt mondta az edzőnk, olimpiai döntőt játszhatunk, óriási dolog ez, élvezzük ki minden percét. A magyarok a világ legjobbjai, nem baj, ha kikapunk tőlük, de arra vigyázzunk, ne legyen túl csúnya a vége.”
A világ legjobbjai
Nos, így lett a világ legjobbja második. Ráadásul nemcsak akkor, hanem a 2003-as, horvátországi vb-n is. Ezért bosszút esküdtünk a franciák ellen, nem is bántuk különösebben, hogy a 2004-es olimpia negyeddöntőjében őket sodorta utunkba a sors. Illetve az ukránok által ránk mért, 23–22-es csoportvereség, ami miatt a franciák fogták a fejüket. Ezt már a hazát váltott jobbátlövő, Szabó Melinda árulta el, mondván: fogták a fejüket, hogy megint a magyarokkal kell összeakaszkodniuk. Aztán már mi fogtuk, mert kikaptunk 25–23-ra. Pedig amikor az első kapusuk megsérült, azt hittük, végük van. Erre a második kivédte a szemünket. Az 5. helyezés – 38–29-re gázoltuk le érte a spanyolokat – akkoriban még kudarcnak számított, Mocsai Lajos 1998-ban kezdődött, diadalmas szövetségi kapitányi pályafutása ezzel le is zárult.
2008-ban, Pekingben már Hajdu János dirigált, bár a helyszínen végigszenvedett előkészületi meccsek láttán már a rajt előtt le akart mondani. Nem csoda, hiszen csapata legjobbja, Görbicz Anita még hazai konyhai baleset során forrázta le a lábát, a tesztmérkőzéseken szinte lépni sem tudott. Aztán már az ő és Vérten Orsolya hét-hét góljával együttesünk bemutatkozásképpen elpáholta a svédeket, ezzel vette kezdetét az őrület. A brazilokkal szembeni, agyonnyertnek tűnő találkozót Tomori Zsuzsanna minden mindegy alapon eleresztett lökete hozta döntetlenre az utolsó minutumban, a németeket sem mindennapi szerencsével birkóztuk le 25–24-re, majd ránk zúdult két iszonyatos verés az oroszoktól (33–24) és a koreaiaktól (33–22). Ugyancsak emlékezetes kép, amint utóbbi kudarc után kizsigerelt játékosaink odavonszolják magukat a népes magyar szurkolótábor elé, gépies mozdulatokkal integetnek párat, a drukkerek pedig egyre erősebben skandálják: „Szeretünk benneteket, szeretünk benneteket!” A társaság e nem remélt fogadtatástól új életre kel, az interjúzónában már mindenki csillogó szemekkel bizonygatja, hogy nem kaphatunk ki a románoktól a negyeddöntőben, és tényleg csodát látunk: 34–30-ra verjük az egyértelműen erősebb, arany álmokat dédelgető ellenfelet.
Az elődöntőben is foghatónak tűnik a bágyadt orosz vetélytárs, amely végül azért 22–20-szal továbblép, és visszalöki a mieinket a bronzmérkőzésre, ahol megint a koreaiak jönnek szembe, akik a fináléba kerülésért egyértelmű játékvezetői részrehajlás áldozatai lettek. Akkora a felzúdulásuk, hogy azt fontolgatják, azonnal hazautaznak, de maradásra bírják őket, állítólag azzal az ígérettel, hogy a harmadik helyért már nem lesz bajuk. Lett ezért nekünk, becsületes játékkal, de nem szűnő ellenszélben, kénytelenek voltunk megadni magunkat 33–28-ra.
Magyarország ezzel negyedikként zárt, tehát az 1996 és 2008 közti négy olimpián sorrendben 3., 2., 5. és 4. helyezést ért el. Maradéktalanul boldogok csupán az atlantai bronzzal voltunk, de jövőre, Londonban talán már egy jól sikerült sarokdobást is megbecsülnénk, mert úgy látszik, ki kell esni ahhoz, hogy az ember újra felfedezze a Coubertin-i elvet: tényleg a részvétel a fontos.
Egyesült Államok
Az Egyesült Államok új módszerrel küzd a jemeni húszik ellen
