Kerékbe törés helyett

Magyarország 30–19-es vereséget szenvedett Norvégiától, így vasárnap a bronzéremért játszik Szerbiával.

A média jelentős része a Karl Erik Böhn–Heidi Löke házaspárbajra egyszerűsítette a meccs felvezetését, mintha csak a két csapatnak összesen egy szövetségi kapitánya és játékosa lenne. Péntek éjjel ráadásul váratlan fordulatként kiderült, hogy a felek már hetek óta szétváltak, ám az Eb zárásáig ezt titokban akarták tartani; egészen addig, amíg a klasszis beállós meg nem szegte az egyezséget. Így, utólag, persze már kiegyenesedett néhány kérdőjel: Böhn miért mondta még a második csoportmeccs után, hogy a németek ellen, 1–6-nál már beletörődött, mehet vissza Norvégiába tornatanárnak, valamint együttesünk magasztalásakor miért használta rendszeresen meghaladott viszonyítási alapnak a norvégot. A norvégok már rég feladták volna, amikor a magyarok még nem tették, nem cserélném el a magyar csapatot a norvégra – emelte egyre feljebb és feljebb a mieinket, eközben egyre lejjebb és lejjebb nyomva a sportág szuperhatalma, nem mellékesen hazája válogatottját.

Szombat kora délutánra tehát, a mérkőzés rajtjára az addigiak mellett még egy front nyílt a két ellenfél között, hisz nyilvánvalónak tűnt, hogy Böhn és Löke is plusz motivációval veti magát a küzdelembe. Az viszont nem kecsegtetett sok jóval, hogy kettejük közül csupán egyikük önthette gólokba a maga érzéseit.

Már az első félidőben eldőlt

Sőt: egy ideig egyikük sem, a túloldalon Frafjord kezdett beállóban, Löke a 13. percben lépett először pályára. A csere indokolt volt, mert a felállt fal elleni skandináv akciókból hiányzott az ötlet és a dinamika, amit mi persze cseppet sem bántunk. A mieink 5–4-nél vették át a vezetést, majd 9–7-nél léptek meg először kettővel. És sajnos egyben utoljára. Pedig addig beigazolódni látszott a kézilabda szakos norvég kolléga jóslata, amely úgy szólt: „Ha valamikor, akkor most legyőzhettek minket. Hat-hét góllal gyengébb a csapatunk, mint a tavalyi vb-n volt, és még ingadozik is. Az esélyek most csak 60:40-re állnak.”

Aztán szünetre legalább 80:20-ra romlottak, mert a norvégok 9–1-es rohammal 16–10-re fordítottak. 16–11-gyel, azaz 11–16-tal vonultunk pihenőre. A belgrádi szerb műsorközlő magyar vezérszurkolóvá előlépve skandálta a „Ria, Ria Hungáriát”, de drukkereinket lelombozta az utolsó tíz perc, mert csak szórványos felelet érkezett. Táborunk egyébként is messze elmaradt az északiakétól, ráadásul – nyilván anyagi okokból – a kakasülőről kiáltozott lefelé.

A játéktéren bezzeg sajnos a norvégok voltak egy szinttel magasabban. Szövetségi kapitányunk sokáig ezúttal sem élt a csere lehetőségével, pedig a Tomori, Görbicz, Szucsánszki hátsó hármas a 20. perc környékére láthatóan „kilőtte” magát, Rédei-Soós, Klivinyi, Bulath vagy Kovacsics éppen kaphatott volna egy-egy fuvallatnyi bizalmat.

Bár a 34. percben Görbicz révén 17–14-re zárkóztunk vissza; ezzel túlléptük a két évvel ezelőtti, lillehammeri 34–13-as sokk alkalmával felállított – vagy inkább lefektetett – tizenhármas, egyáltalán nem bűvös határt. Aztán nemhogy jöttek, már egymást is momentumonként váltották a cserék, innentől több átadásunk is az oldalvonalon repült ki. Ám nemcsak a labda került taccsra: az 50. percben 26–16-ra, tízgólosra nőtt a differencia, lélekben megkezdhettük a felkészülést a bronzmeccsre.

Tomori: Nem találtuk a kulcsot

Még nyugtáztuk a 30–19-es vereség tényét – végzetünket elsősorban nem Löke, hanem a másik győri légiós, a 43 százalékos hatékonysággal védő Lunde kapus jelentette –, majd megkérdeztük Tomori Zsuzsannát, mi történt 9–7-nél?

„Az, hogy amire húsz percen át figyeltünk, azt azután rendre elrontottuk. Eladogattuk a labdákat, így hozzásegítettük a norvégokat ahhoz, hogy kedvenc játékukat játszhassák, lerohantak, leindítottak bennünket. A második félidő elején még felzárkóztunk, de aztán végképp nem találtuk a kulcsot, minden döntésünk rosszul sült el.”

„Vasárnap nyernünk kell”

A végszó azonban a bizakodásé volt, és már a bronzérem megszerzésének lehetőségét latolgatta. Karl Erik Böhn is e szellemben nyilatkozta: „Norvégia a világ legjobb csapata, ha így védekezik, és Lunde is így véd, akkor szinte lehetetlen legyőzni. Két éve huszonegy gólos volt a különbség, most tizenegy, ez is valami. Amit korábban mondtam, az most sem változott, még mindig büszke vagyok a lányokra. És ha megszerezzük a bronzérmet, még inkább az leszek.”

Szucsánszki Zita sem hagyott kétséget afelől, hogy ez a reális cél: „Akárki is kap ki a szerb–montenegrói meccsen, remélem, elkészül az erejével, és csalódottabb lesz, mint mi. Úgyhogy vasárnap nyernünk kell, és akkor éremmel mehetünk haza.”

Végszónak remek – de azt majd a pályán kell kimondani.

Magyar–szerb csata lesz a bronzéremért

A magyar női kézilabda-válogatott a házigazda szerb csapattal vívja az Európa-bajnokság vasárnapi bronzmérkőzését, mivel a szerbek a szombati, belgrádi elődöntőben a végletekig izgalmas csatában 27–26-ra kikaptak az olimpiai ezüstérmes montenegrói együttestől.

Elődöntő:
Montenegró – Szerbia 27–26 (13–14)

További program, vasárnap (Belgrád):
a 3. helyért: Magyarország – Szerbia 14.30
döntő: Norvégia – Montenegró 17.00