A játéktéren bezzeg sajnos a norvégok voltak egy szinttel magasabban. Szövetségi kapitányunk sokáig ezúttal sem élt a csere lehetőségével, pedig a Tomori, Görbicz, Szucsánszki hátsó hármas a 20. perc környékére láthatóan „kilőtte” magát, Rédei-Soós, Klivinyi, Bulath vagy Kovacsics éppen kaphatott volna egy-egy fuvallatnyi bizalmat.
Bár a 34. percben Görbicz révén 17–14-re zárkóztunk vissza; ezzel túlléptük a két évvel ezelőtti, lillehammeri 34–13-as sokk alkalmával felállított – vagy inkább lefektetett – tizenhármas, egyáltalán nem bűvös határt. Aztán nemhogy jöttek, már egymást is momentumonként váltották a cserék, innentől több átadásunk is az oldalvonalon repült ki. Ám nemcsak a labda került taccsra: az 50. percben 26–16-ra, tízgólosra nőtt a differencia, lélekben megkezdhettük a felkészülést a bronzmeccsre.
Tomori: Nem találtuk a kulcsot
Még nyugtáztuk a 30–19-es vereség tényét – végzetünket elsősorban nem Löke, hanem a másik győri légiós, a 43 százalékos hatékonysággal védő Lunde kapus jelentette –, majd megkérdeztük Tomori Zsuzsannát, mi történt 9–7-nél?
„Az, hogy amire húsz percen át figyeltünk, azt azután rendre elrontottuk. Eladogattuk a labdákat, így hozzásegítettük a norvégokat ahhoz, hogy kedvenc játékukat játszhassák, lerohantak, leindítottak bennünket. A második félidő elején még felzárkóztunk, de aztán végképp nem találtuk a kulcsot, minden döntésünk rosszul sült el.”
„Vasárnap nyernünk kell”
A végszó azonban a bizakodásé volt, és már a bronzérem megszerzésének lehetőségét latolgatta. Karl Erik Böhn is e szellemben nyilatkozta: „Norvégia a világ legjobb csapata, ha így védekezik, és Lunde is így véd, akkor szinte lehetetlen legyőzni. Két éve huszonegy gólos volt a különbség, most tizenegy, ez is valami. Amit korábban mondtam, az most sem változott, még mindig büszke vagyok a lányokra. És ha megszerezzük a bronzérmet, még inkább az leszek.”
