Elég nehezen viseltem, amint pólós lányaink szerdán arcátlan játékvezető nyomás mellett és 12–9-es vezetésük dacára 13–12-re kikaptak a spanyoloktól az elődöntőben, de pár perc múltán támadt egy sanda gondolatom: így pénteken 16.30-kor vívják a bronzmeccset, ahonnan átérhetek az úszásra, onnan pedig 21.30-ra simán a Nou Campba. Már csak jegyet kell szerezni.
Tavaly szeptemberben közreműködtem Kocsis Sándor hamvai hazahozatalában, ebből az alkalomból megismerkedhettem a Barca néhány elöljárójával. Például Silvio Eliasszal, a budapesti küldöttség vezetőjével, a Barcelona igazgatótanácsának tagjával. A Szent István Bazilikában, a hivatalos vacsorán és egy dunai hajókázáson is találkoztunk, bár aligha lehetett vitás, hogy ezt én inkább számon tartom, mint ő. Az e-mail címét azért megőriztem, és írtam neki egy levelet, amelyben előadtam: itt vagyok a városban a vizes vb-n, és szívesen megnézném a pénteki mérkőzést.
A válasz másfél órán belül érkezett, még csak az asszisztensétől, bizonyos Berta Gabarrótól. Hivatalos formában meghívott, egyszersmind közölte, hogy a belépő a nevemre megcímzett borítékban lesz leadva a Nou Camp 11-es bejáratánál. Újabb egy órán belül üzent Elias úr is, a következőképpen: „Kedves Attila! Megvan a jegyed, a kollégám értesít majd, hol veheted át. Jó szórakozást, add át üdvözletemet Lajosnak (mármint Kű Lajosnak) is. Minden jót! Silvio”
Nem mondom, hogy nem lepődtem meg. Hisz otthon olykor a Mázaszászvár ifi találkozójára is csak úgy kap már akkreditációt az ember, hogy a csapattal kapcsolatos publikációit kérik tőle, erre Elias úr, a Barcelona magasságából per Silvio jó szórakozást kíván, és üdvözli Lajost is. A megtiszteltetés és az érdem persze, nem vitás, még mindig Kocsis Sándoré, az ő emlékéé. (Egyik barátom mesélte, betért egy tengerparti kocsmába, ahol helyi öregurak sörözgettek. Kérdezték, honnan jött, nem nagyon értették, erre ő harmadik nekifutásra azt találta mondani, ahonnan Kubala László. Onnantól azonnal cimbora lett, és nem tudott fizetni.)
Szóval, már csak Gyurta Dani győzelmét kellett kiszurkolnom 200 mellen. Mert ha nem nyer, mégsem rohanhatok el, hisz az szenzáció. Ha nyer, az pedig szenzációs. Mondani sem kell, simán, testhossznyi előnnyel győzött. Ezzel csatlakozott Hargitay András és Rózsa Norbert mellé, a háromszoros világbajnokokhoz, már csak Darnyi Tamás áll előttük, néggyel. De Gyurta az egyetlen, aki három vb-n is elsőként ért célba – a többiek kettőbe sűrítették diadalaikat –, hiába, ilyen az igazi állócsillag. Akinek a tempói mellett a szavai is aranyat érnek, például amikor az eredményhirdetést követően a Barcelonából hazaküldött mesteréről, Széles Sándorról beszélt: „Még Széchy Tamástól hallottam, hogy győztes csapaton nem illik változtatni. A miénk pedig az, nem nagyképűségből mondom, de meg kell nézni, ki hozza az aranyakat. Úgy érzem, az edzőim több megbecsülést érdemelnének, és a közelmúltban ezt nem mindig kapták meg. Hogy a szabadidejét ki hogyan tölti, az magánügye, minket a munkánk és az eredményeink alapján kell megítélni, azokat pedig öt éve hozzuk.”
A Barcelonát is az eredményei alapján ítéli meg a világ, ennek köszönhető, hogy napjainkra – korunkra jellemzően – futballcsapat mellett idegenforgalmi látványosság lett, mint mondjuk a Sagrada Familia. A metrón több tucatnyi Messivel és Neymarral – mármint az ő mezüket viselő szurkolóval – utaztam együtt, mellettem négy olasz srác, az egyik még Ronaldinho-dresszben, három, iszonyatos, de anyanyelvi szintű angolt beszélő, gránátvörös-kékre pingált lány és egy távol-keleti fiú zötykölődött.
A stadion legalább nyolcvan százalékban megtelt, mégis síri csend telepedett a lelátóra, amikor a 89 esztendősen elhunyt kapus legendára, Antoni Ramalletsre emlékeztek, libabőröztető rövidfilmmel. A publikum kisebb csalódással fogadta, hogy az új brazil szerzemény, Neymar (a nevét viselő termékek iránti kereslet már a „Neymarketing” kifejezést is megszülte) nem kapott helyet a kezdőben, de mivel Messi már a 8. percben megszerezte a vezetést, és fél órán belül 4–0 állt a táblán, azért csak-csak megbocsájtottak. A Santos darabos, lassú és megszeppent társaság benyomását keltette; persze vigyázzunk, az idei daliás magyar kupaszereplés után részünkről még azt is dicséret illeti, aki pontosan dob be egy taccsot.
Szünetben arra lettem figyelmes, hogy a becserélendő kapust, Pintót melegítő, számomra ismeretlen edzőféleség jobban rúg kapura, mint az NB I-ben bármely csatár. A Barca a második félidőre előbb nyolc, majd újabb három poszton változtatott, de semmit sem változott. Messi még fordulás után is maradt bő negyedórát, hogy ennyit legalább együtt játszhasson Neymarral, aki a szemével és minden második labdájával őt kereste. Gólpasszt azonban Fabregasnak adott, de ő maga nem talált be, bár rendületlenül kísérletezett, és a 88. percben, 8–0-nál ziccert is rontott. Láthatóan nemhogy a vérében, az agyában és a lábában sincs még benn a tiki-taka, de a drukkerek már így is rajonganak érte.
Jó pár éve ugyan, de nem egyszer jártam már a Nou Campban, ám amit most tapasztaltam, azt korábban még soha: a játékosokat már nem is klasszis sportoló, hanem rock- vagy popsztár módjára bálványozzák, amikor például Neymar kislattyogott szögletet rúgni, sikítozó, visongó, fényképező fiatal lányok rohantak le az első sorokba, és fékevesztett módon rázták a korlátot. A Barca menői ettől persze még ebben a szezonban sem koncertezni, hanem futballozni fognak, méghozzá új mester, a hazai közönség előtt pénteken debütált Gerardo Martino keze alatt. Nem is akárhogyan, ezt már a Santos 8–0-s leigázása előre vetíti.
Az első igazi értékmérőt a spanyol Szuperkupa augusztus 28-ai döntője jelenti, az Atlético Madrid ellen, 23 órai kezdettel. Magyar szemmel képtelen időpont, de amikor szombatra virradóra, hajnali negyed kettőkor, szállodámmal szemben még megittam egy sört, a kis téren három a három ellen hat, általános iskolás korú kölyök focizott kiskapura.
Persze, ahogy a Barcelona menőit elnézem, errefelé nem az nyer aranyat, aki korán kel, hanem az, aki későn fekszik.
