Agyas ezúttal a pécsi könyvkereskedőből lett futballtulajdonos, Matyi Dezső miatt került izgalmi állapotba, és már mondta is:
– Na, helló! Te, úgy elmennék egy pécsi kocsmába! Haggyá már, dehogy tiltottak ki a parasztelosztóból [a csehó közeléből indulnak a buszok a perifériára, innen a „becenév” – a szerk.], majd pont engem, mi? Itt én vagyok a hét műtárgya, csak ülök, és nem győzök csodálkozni, milyen nagy a Jóisten állatkertje, és milyen alacsony a kerítés. Még a Matyi Dezső is át tudott ugrani rajta. Vagyis a Matyika Dezsőke, mi csak így hívjuk, mert ennyit hisztizni én még gyereket is csak U8-ba’ hallottam. Te, ha ez a fazon úgy árult könyvet is, ahogy a pécsi focicsapatot, akkor összesen annyit adott el, amennyit a Totti megvett. Nem hallottad a dumát, hogy kigyulladt Totti könyvtára, és mind a két könyve elégett? Na, mindegy is, nem tudom, ismered-e a Dokit, teljesen ruppótlan, és állandóan szakért, minden volt már, talán még csak mélytengeri búvár nem, de azért vannak tiszta pillanatai. Az előbb is azt mondta a Matyikáról, hogy a könyvvel k*rva könnyű, „stócban” tarthatod a polcon vagy a raktárban, semmiér’ nem ugat vissza, nem kér pénzt kajára, nem kell edzőtáborba vinni. Viszont elég jól meg lehet gazdagodni rajta, mert a hülye író puszira megírta, a nyomda kinyomta, a kiadó kiadta, az emberek meg inkább fröccsre költik a kevés pénzüket, ezért a kereskedő azt mondja a kiadónak: figyelj, elviszem az összes könyvedet, add ide előre mindet ötven márkakupakért, örülj, hogy nem áll itt, majd fizetek, amennyit lehet, ha el tudtam adni. De a focicsapat más. A Matyika ezt meg nem tudta. Csak nézett ki egyhatvan magasból, abból a kicsi, szemüveges, oldalra fésült fejéből. Egyszer az NB II-ben simán vezető csapat edzőjét, a Kampót [Kiss László – a szerk.] rúgta ki tavasszal, biztos azér’, mert nem jutott fel már februárban az NB I-be, pedig ő azt szerette volna, most meg a bajnokság közepén lelép, otthagyja az NB I-ben hetedik csapatát, és elkezd sírni. Hogy a Csányi az MLSZ-ből meg a többi csúnya pécsi bácsi nem segített szegény kicsi Matyikának, hanem el akarják venni a játékait. De ő nem adja, kitalálja, hogy a csapatot se, csak éppen fizetni se akar, ezért most a játékosokat is inkább szépen berakja majd a raktárba, a könyvek mellé, amíg jön valaki, és megveszi őket. Te, tisztelet annak a négy-öt kivételnek, ezek vezetik a magyar klubokat. Mi meg csodálkozunk. Ezért mennék el Pécsre, hogy meghallgassam, ki hova küldené a Matyikát. Komolyan mondom neked, százszor inkább egy ukrán maffiózó, aki egy utolsó görény, de legalább a futball szent neki, mert azt kicsi korától imádja. Lehet, hogy hajnalban még élve elássa az üzlettársát a kiserdőben, de délelőtt belép az öltözőbe, meglátja a fiúkat, és bepárásodik a szeme, boldog, a focipálya az élete egyetlen korrekt területe, ott még magát is szereti.
Ekkor közbevágtam, jóval határozottabban, mint szoktam, és ellentmondást nem tűrően, egészen komolyan kijelentettem: ez mégiscsak sok, ne hasonlítsuk a magyar klubtulajdonosokat a maffiózókhoz. Meglepetésemre Agyas tökéletesen egyetértett velem:
– Hát én is pont ezt mondom, nem maffiózók. Ha azok lennének, dugig volnának tömve pénzzel, és két kézzel tolnák bele a futballba, nem akarnának még húzni is belőle, mint a mieink, akik fel voltak mentve tornából, és harmincévesen vették észre, hogy van ilyen sportág, akkor is azért, mert hallották, hogy ebből is elég jót lehet kaszálni. Jó, tényleg van pár kivétel, azt beszéltük, hogy a Tarsollyal még pár fröccsöt is szívesen meginnánk. A Matyikának meg addig vennénk egy kakasos nyalókát és egy kismálnát. Persze, hallottam, hogy a borüzletbe is beszállt, állítólag jók is a borai, de a bor is olyan, mint a könyv, azt is be lehet rakni a polcra meg a raktárba. Mindegy, hagyjuk. Akkor volna legalább egy hangyaf*ngnyi esélyünk, ha tíz olyan ember lenne a magyar fociban, mint a Matyika. De sajnos ezer ilyen van. Na, helló!
