Ilyenkor mire gondol az ember? Nyilván arra, hogy csapatunk (jelen esetben az U17-es válogatott) keményen küzdött, talán egy beszedett gól után kitámadott, s a hajrában kapott még egyet, esetleg túlságosan behúzódva nem ért célt, és a taktikáját túl későn módosította; egyszóval minimum helytállásra, balszerencsére, ilyesmire.
Pedig nem egészen ez történt, hiszen labdarúgásunk jövőjének ifjú zálogai 2-0-s félidő után 6-0-ra maradtak alul Reggio Calabriában. Teljesen komolyan kérdem: ugyan mi ebben a tanulságos? Talán Pisont István szövetségi edző rájött, hogy felesleges volt hetet cserélnie? Kiderült – mert ebben a korban szinte egyedüli magyarázat lehetne ilyen súlyos vereségre –, hogy az itáliai fiatalok sokkal akceleráltabbak, mint a mieink, kétméteresek és szőrös a mellük, nem ártana egy társadalmi, szociológiai, sőt, biológia tanulmány e témában? Vagy a terhünkre ítéltek három-három büntetőt és kiállítást? Nyilván egyik sem, s a tréfának itt nincs is több helye, pedig az olyan kitétel igen fejlett fekete humorra utal, mint például „a hajrában négy gólt kapott a csapat”.
Közismert, hogy a nagyválogatott őszi, amszterdami 8-1-es szégyenteljes veresége, valamint a korosztályos gárdák majdnem hasonló jellegű fiaskóit követően Pisont és az U19-eseket gardírozó Mészöly Géza kivételével szélnek eresztették az utánpótlással foglalkozó teljes MLSZ-stábot, Nyilasistól, Róthostól, Both Józsefestől, mindenestől. Ez a 0-6 nem menti fel őket, dehogy, ám jelzi, hogy ennél azért mélyebben gyökereznek a gondok. Az egyébként tiszta tekintetű és szavú Pisont szerint „alapjaitól kell felépíteni a csapatot, ezért a következő fél évnek a tanításról, a megfelelő játékosok beépítéséről kell szólnia, mert véleményem szerint ez az egyetlen módja annak, hogy megmentsük a korosztályt.”
Talán a tréner nem is sejti, hogy őszinte mondandója végén megfogalmazta a lényeget. Hiszen ott tartunk, hogy egy – vagy inkább az összes – korosztályt nem mástól, hanem magától a magyar focitól kell megmenteni (ha már az ellenfelektől nem lehet). Hiszen nem a fekete-afrikai éhségövezetből érkezett menekültekről vagy politikai üldözöttekről van szó, hanem a hazai pályákon, akadémiákon termett legjobbjainkról, akik állítólag ilyenkor még felveszik a versenyt az összes vetélytárssal. Hát nem veszik fel, sőt, a jelek szerint a zsigereikben hordozzák a lemaradást, megmentésükre pedig kevés esélyük van azoknak, akik ugyanabból a közegből vétettek.
Akkor mi a megoldás? Egyrészt reális címet adni a cikkeknek, másrészt – a legfrissebb külföldi módszerek átvétele mellett – újjáéleszteni a magyar futballkultúrát, sokkal inkább a fejekben, mintsem a lábakban. S akkor talán akadnak majd valóban tanulságos vereségeink. Győzelmekre még ne gondoljunk.
