Na, helló! A múltkor abban maradtunk, hogy a magyar hegymászókról dumálunk, mert kicsit besokalltam tőlük. Már azzal is tele van az internet, ha valamelyik felbuszozik a Sashegyre akklimatizálódni, aztán visszaslattyog a Délihez, ott megeszik két pár virslit gazdagon tormával, mer’ az javítja a légzését, háromszor megy le és föl a metróba’ a mozgólépcsőn, hogy szokja a szintkülönbséget, ettől készen áll a csúcstámadásra, de amikor végre elindulna a Kékestetőre, szemerkélni kezd az eső, ezér’ inkább leül otthon a fotelban, és megtervezi a jövő évi utat. Ami előtt másfél hónapon át megint reggeltől estig lehet pofázni. Szóval elegem lett a fiúkból, de rájöttem, hogy még az utolsó dombmászónk is fanatikus sportember a Hiszti Szabolcshoz képest. Ja, Hiszti. Tuti, hogy ezen a néven anyakönyvezték, utána váltott Husztira. Amúgy olyan egyenes és hajlíthatatlan csávó, hogy szerintem a kanyarban el is törik. Most se sz*rozott, hazajött. Elfáradt a bajnokság végére, ezért otthagyta a Hannovert, azt a sok hülyét, hadd gebedjenek meg, játsszák le helyette is a még lekötött meccseket. Ő addig a családjával Ausztriában szuszókál. Nézd meg, a Gerrard, a Ribéry meg az a másik ötszáz kamusta biztos nem hajtotta ki magát a szezon közbe’, mert játszott ezer meccset, és nem a gyíkf*ng Hannoverben, most meg készül a világbajnokságra. A Huszti meg elment szabira. Így még jobb, Hiszti Szabi.
Agyas azért általában nem a szóviccek királya, ezért e ponton megkérdeztem tőle, kapott-e külső segítséget, majd hozzátettem, nevekkel nem a legelegánsabb dolog viccelődni, mire azt felelte:
A Tohonya itt ül mellettem, és nyomja a dumáját, de a Hisztit én találtam ki. De most, hogy így mondod, szégyellem is magam k*rvára, úgyhogy le is döntök büntetésből egy zalai rettenetest. Az itt azér’ különleges, mert már lefelé hányás íze van. Na szóval, talán emlékszel rá, volt nálunk is a megyében egy ilyen élére vasalt gyerek, séró belőve, fül kilőve, korábban az NB I.-ben örök csere volt, de olyan fixen, hogy a s*gge helye már ott maradt a kispadon, mi csak Dögnek becéztük. Körülbelül beadott pár jó szögletet, meg belebotlott két, kapuba tartó labdába, ezért kitalálta, hogy ő mostantól inkább csak a tétmeccsekre jönne le. Erre mondta neki a Zerge bácsi – tudod, régen jobbszellő volt, de edzőnek agyban is nagyon lelassult –, hogy jól van, fiam, nagyon rendes dolog, mérkőzés előtt másfél órával nyit a pénztár, ott meg tudod venni a zsugát, mellé a tökit, aztán ülhetsz is fel a lelátóra, édesanyád mellé, mert vele szórakozzál. Amikor a Hiszti kétszer a magyar válogatottól is lelépett, akkor még az Egér mind a kétszer azt nyafogta, milyen kár, ő az egyetlen profi, ezért okádni kell neki ettől az amatőr, simlis társaságtól. Na, akkor most már biztos a Bundesligától is okádik. Azt is kinőtte. Nem véletlen, hogy az Egér ma már úgy jött be a kocsmába, hogy az ajtóból beszólt, ha a Husztival akarjuk szívatni, inkább átmegy a „Lesz vigaszba”, mert igaz, hogy nagyon lepattant hely, de épp ezér’ az ottani alkeszek már délután nemigen szoktak beszélni. Csak termelnek. Nekik amúgy is a Schlosszer volt az utolsó magyar focista, akire névről emlékeznek. Mondtam, nyugodjon meg, nem bántjuk a Husztit, most egyeztünk meg abban, hogy belevaló srác. Fejjel az uborkás üvegbe! Láttam már elég olyan futballistát, aki lesz*rta a szurkolókat. Olyat is, aki a vezetőket. Olyat viszont, aki a csapattársait is, keveset. De közülük is a legszebb a Hiszti. Ha az alapozás elejére ezek után „csont nélkül” visszamehet a Hannoverhez, akkor ott se normálisak. Persze akkor se, ha kirúgják, mert úgy szabadon igazolhat. Szóval én megtartanám, visszairányítanám a tarcsiba, ahol jobb bunkót, cserekapust, szögletzászlót játszatnék vele, meccs helyett néha erőnléti edzést tartanék neki, futás térdig forró zsírba’, két vödör vízzel, gázálarcban, hogy bírja a szezon végét is. De nem baj, remélem, hogy most már legalább itthon se akarja senki fényesre nyalni. Ez már a Tohonya dumája, hogy tíz ilyen ember kéne a magyar fociba, mint a Hiszti, de sajnos száz ilyen van. Na, helló!
