Sőt, az egyik meghívott úgy fogalmazott, ha e két nyolcas közül az egyiket eldöntjük, az máris a végtelent jelöli, így írásomnak én is azt a címet adtam: Grosics Gyula úton a végtelenbe. Most meg is érkezett oda. Az ünnepelt félig tréfásan, de félig azért komolyan arra kérte a Jóistent, segítse meg abban, hogy túlélje ezt a csodálatos estét, majd, mint aki érzi, hogy olyan sokszor már nem lesz alkalma rá, afféle számvetést készített. Elmesélte, hogy első, négyéves korából származó emléke el is döntötte a sorsát, meghatározta a világlátását. „Édesanyám egyévi fekvőbetegség után egyszer csak minden átmenet nélkül felkelt az ágyból. Majdnem elájultam, de már akkor egyértelmű volt számomra, hogy ez nem lehet véletlen, csak Isten akaratából alakulhatott így” – idézte, és arra is utalt, hogy tudja, elfogadja, az ő sorsa is elrendeltetett, és nincs már messze az idő, amikor indulni kell.
Ennek megfelelően a köszöntők is fennköltebbek, légiesebbek voltak, mint akár csak egy esztendővel is korábban. Én a kedvenc fotómról beszéltem, amelyen Gyula bácsi egy pad közepén ülve átkarolja a mellé telepedett, picit megszeppent két kislányomat. Elmondtam, hogy a gyerekek a felvétel készültekor nem is sejtették, ki az a harmincfokos hőségben is öltönyben, mellényben, nyakkendőben feszítő bácsi, aztán ahogyan nyiladozott az értelmük, és kezdtek rácsodálkozni a dicső magyar sportmúltra, az Aranycsapatra, úgy értékelték egyre és egyre nagyobbra a közös képet. Ami mostantól sajnos felbecsülhetetlen, pótolhatatlan ereklye.
Ez utóbbi gondolatot persze akkor még nem volt okom elmondani, de Gyula bácsi így is megindultan fogadta a rá zúduló szeretetáradatot. Aztán, hiába küzdött ellene, megint csak fel kellett hoznia azt az elátkozott, 1954-es vb-t. Hisz a 3–2-es berni vereség nyilvánvalóan gyógyíthatatlan sebet ejtett a döntő minden résztvevőjén, amely négyévente újra és újra felszakadt; talán nem véletlen, hogy Bozsik József az 1978-as világbajnokság rajtján hunyt el, Grosics Gyula pedig a 2014-es nyitómeccset követő napon.
Ha ebbe belegondolok, már most félni kezdek a következő vb-ktől, hisz a klasszikus értelemben vett Aranycsapatból már csak Buzánszky Jenő maradt itt velünk.
