Tolcsvay Béla kezdett bele a Himnusz éneklésébe, Mága Zoltán hegedűn játszotta a Happy Birthday-t, Gere Attila gondoskodott a pompás borokról, a magyar sport egykori és mai bálványai, valamint művészek, közéleti személyiségek sora pedig az ihletett hangulatról. Tarlós István, Budapest főpolgármestere köszöntőjében kijelentette, három kapus ül az asztalfőn, egy világklasszis, egy jó és egy kontár. Ez utóbbi minősítéssel önmagára célzott, jónak pedig Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspököt ítélte, aki e szavakkal fordult az ünnepelthez: „Az már régen történt, amikor sportolóként a csúcson voltál, de emberként most is a csúcson vagy. Akárhonnan is fújt a szél, Te mindig kitartottál az értékeid mellett.”
Kű Lajos egykori válogatott labdarúgó Grosics Gyula pályafutását méltatta, felidézve például, hogy a tizenhat aranyérmet hozó, örökre felülmúlhatatlan helsinki olimpia esztendejében, 1952-ben az aranycsapat kapusát választották Magyarországon az év sportolójává. Rudas Ferenc, a korelnök, a 93 évesen is sziporkázó hajdani remek hátvéd vette a bátorságot, hogy ne csak a szépre emlékezzen, és felidézte, amint Grosics Gyula, talán egyszer az életben, köténygólt kapott. A mérkőzés utáni síri csendben Lakat Károly mester is csak annyit mondott, „akkor kedden edzés”, aztán a tréningre érkezve mindenki a padon találta a szerelését, így Grosics is, a nadrágba hajtva egy köténnyel.
Az ünnepelt a rá zúduló szeretetáradat láttán előbb azért fohászkodott, segítse meg a Jóisten abban, hogy túlélje e csodálatos estét, majd libabőröztető módon villantotta fel gyermekkora két epizódját, amelyek meghatározták az életét: „Az ember egyszer eljut abba a korba, amikor az emlékeiből él. Első emlékem négyéves koromból már eldöntötte a sorsomat. Az történt ugyanis, hogy édesanyám egyévi fekvőbetegség után egyszer csak minden átmenet nélkül felkelt az ágyból. Majdnem elájultam, de már akkor egyértelmű volt számomra, hogy ez nem lehet véletlen, csak Isten akaratából alakulhatott így. Papnak készültem, édesanyám is azt szerette volna, de aztán jött a másik meghatározó pillanat. Kedvenc csapatunk, a Dorog Komáromban játszott, kikísértem a játékosokat az induláshoz, amikor odalépett hozzám az edző bácsi, és azt mondta: kisfiam, gyere velünk, te fogsz védeni. Azt feleltem, nem biztos, hogy elengednek a szüleim, de ő megnyugtatott, hogy mindent elintéz. Hát el is intézte, úgy, hogy késő este édesapám két hatalmas pofonnal várt otthon, mert fogalma sem volt, hol vagyok. Így végződött az a csodálatos nap, amikor tizennégy és fél évesen életem első NB II-es meccsén védhettem.”
Grosics Gyula, mint minden más alkalommal, ezúttal sem kímélte meg magát az 1954-es, lidérces vb-döntő felemlegetésétől, másik szívfájdalmát pedig így osztotta meg pisszenés nélkül figyelő hallgatóságával: „Három évig nem szerepelhettem a válogatottban, mert eltiltott ettől az Államvédelmi Hatóság, ezalatt körülbelül negyven mérkőzést hagytam ki, ami nagyon hiányzik nekem a 86 válogatottságom mellől. De ha úgy hozná az élet, hogy még egyszer bejárhatnám az utamat, mindent ugyanígy csinálnék, gondolkodás nélkül.”
A jókívánságok között elhangzott, hogy jövőre, és majd a 99. születésnapon is ugyanez a társaság köszönthesse az ünnepeltet, valaki azt is megjegyezte: ha a két nyolcas közül az egyiket eldöntjük, az máris a végtelent jelöli. A 88 esztendős Grosics Gyulát nézve és hallgatva valóban egészen más dimenzióba került minden hétköznapi halandó.
