Guttmann az edzőkirály, célfotóval verte Sebest

A Magyar Nemzet sportújságírói és honi szakírók szavaztak arról, ki minden idők legjobb magyar futballedzője.

Hogy ki volt minden idők legnagyszerűbb magyar labdarúgója, arról felesleges vitát nyitni. A magyar FourFourTwo magazin ezt a kérdést „félhivatalosan” már évekkel ezelőtt eldöntötte – természetesen Puskás Ferencé a dicsőség, azé az Öcsié, aki szerintünk a világranglistán is eséllyel pályázna ugyanerre a pozícióra.

Hasonlóan komoly érdeklődésre tarthat számot az a rangsor, amely a valaha volt legjobb magyar futballedzőket lajstromozza. Szeretnénk azt hinni, hogy ezt a listát először az MNO állította össze – mindenesetre nincs tudomásunk arról, hogy efféle ranglista készült volna a múltban.

Természetesen csakis szubjektív lehet a táblázat, mint ahogy a labdarúgók esetében is, hiszen a futball nem centikkel, másodpercekkel mérhető sportág. Szubjektív, még ha létezik is többé-kevésbé objektív mérce: az eredményesség. No de miféle eredményesség? A világ- és Európa-bajnokságokon a válogatottal elért eredmények listája? És melyik válogatottal? A magyarral? A románnal? A peruival? (Baróti Lajos edzette egykor az inkák nemzeti együttesét.) Vagy a klubcsapatokkal felmutatott sikerek? A BEK-győzelem? Esetleg a stílusteremtő, korszakokat kijelölő edzői tevékenység?

És egyáltalán: ki a magyar futballedző? Aki Magyarországon született? Vagy akinek magyar az anyanyelve? Magyar-e az a futballedző, akinek a neve, az anyanyelve is magyar, de nem a magyar futball emlőin nevelkedett, hazánkban sohasem dolgozott?

Lássuk be: nincs objektív mérce.

Éppen ezért szakértői panelunk tagjaira bíztuk, kiket vesznek figyelembe a rangsoroláskor. Az ítészek egyfelől sportrovatunk munkatársai, másfelől a honi sportújságírás elismert, a magyar futballmúlt elmúlt száz évének krónikásaként komoly kutatómunkát kifejtő személyiségei. Jó kis csapat – azaz két jó csapat, hiszen huszonketten kaptak szavazatot a körkérdés során.

Igyekeztünk nem befolyásolni egymást, ennélfogva akadt, aki figyelembe vett Romániában nevelkedett, a magyarországi futball „termékének” a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, ámbár színmagyar edzőóriásokat (Kovács István, Jenei Imre), megint mások az idehaza kifejtett tevékenységet méltányolták, s emiatt nem rangsorolták az olasz futball atyamesterének tekintett, az Interrel (Ambrosiana) és a Bolognával összesen négy bajnoki címet szerző Weisz Árpádot. Töprengésre adott okot Dietz Károly személye: az 1938-as vb-ezüstérmes magyar válogatott szakvezetője inkább volt rendőrkapitány, mint szövetségi

Felesleges hangsúlyozni, hogy a bőség zavarával küszködtünk – ezt szinte valamennyi szakértőnk hangsúlyozta. Ha lehet ilyet mondani, a tíz legjobb magyar edzőt kiválasztani nehezebb, mint a tíz legjobb magyar labdarúgót. Joggal dagadt tehát a keblünk, és szomorkodtunk is egyszersmind. Szomorkodtunk, mivel a jelenleg is aktív magyar edzői karból egyetlen trénerre sem érkezett szavazat, s az élők közül is mindössze négyen kaptak voksot – Jenei Imre, Várhidi Pál, Kovács Ferenc és Mezey György –, a tízes listára felkerülni azonban egyedül a Steauát BEK-diadalra vezető Jeneinek sikerült. Persze ha a labdarúgóinkat – mármint a maiakat – rendkívül alacsonyra taksálja a világpiac, akkor az őket kinevelő edzőinket miért értékelné magasabbra?

De merüljünk vissza Thomas Mann-nal a múltnak mélységes mély kútjába: a magyar edzői kar dáriuszi gazdagsága valamennyiünket zavarba ejtett. Nemcsak a brazil „jogo bonito” atyjának (nem általunk, hanem a brazilok által) tartott Kürschner Izidor és a mexikói labdarúgásban félistenként tisztelt „tűzoltó”, a kiesés elől menekülő csapatok örök megmentője, a „Bombero”, vagyis Fekete Árpád nem kapott még csak szavazatot sem, ugyanígy voks nélkül maradt az Internazionale (Ambrosiana) csapatát a húszas–harmincas években irányító Viola József és Feldmann Gyula. Nem fért oda a lista közelébe az ugyancsak a harmincas években a Galatasaray, az Olympique Lyonnaise, a Racing Paris, az Amiens, a Zaporozsje, a Sztal Dnyepropetrovszk, a Dinamo Tbiliszi, végül a Lokomotiv Moszkva csapatát irányító Limbeck Gyula, akinek élete és halála tragikus alátámasztása Bill Shankly örök érvényű mondásának: a futball nem élet-halál kérdése, sokkal fontosabb annál. Limbecket 1937-ben a Szovjetunióban kivégezték, amiért a Lokomotivval 5-1-es vereséget szenvedett az Athletic Bilbaótól.

A szavazás módszertanáról annyit: mindenki tíz edzőt állított sorba, az első tíz pontot kapott, a második kilencet, és így tovább. Végül összegeztük a pontokat, így jött ki az összesített sorrend.

Lássuk hát a minden idők legjobb magyar labdarúgóedzőit rangsoroló listát!

1. Guttmann Béla 91 pont
2. Sebes Gusztáv 90
3. Bukovi Márton 66
4. Baróti Lajos 49
5. Dr. Lakat Károly 42
6. Schaffer Alfréd 36
7. Kovács István 33
8. Dr. Dietz Károly 23
9. Weisz Árpád 19 
10. Hidegkuti Nándor és Jenei Imre 18-18
12. Mészáros József 14
13. Tóth-Potya István  12
14. Illovszky Rudolf 7
15. Jávor Pál, Kalmár Jenő és Kovács Ferenc 6-6
18. Puskás Ferenc 5
19. Gallowich Tibor és Mezey György 4-4 
21. Id. Puskás Ferenc és Várhidi Pál 1-1

Az alábbiakban közöljük a szavazáson részt vett újságírók tízes listáit és az indoklást.

Ballai Attila (Magyar Nemzet):

1. Sebes Gusztáv
2. Guttmann Béla
3. Bukovi Márton
4. Dietz Károly
5. Schaffer Alfréd
6. Baróti Lajos
7. Kovács István
8. Lakat Károly
9. Mezey György
10. Mészáros József

Nemhogy objektív mérce nincs, a szubjektív is ingatag információs alapokon áll, hiszen háromnegyed évszázad távolából ki tudja eldönteni, vajon mennyi érdeme, felelőssége, felelőtlensége volt az 1938-as vb-ezüstben Dietz Károly szövetségi kapitánynak, valamint a mellette – ami a szakmát illeti, korabeli források szerint sokszor helyette – dolgozó Schaffer Alfrédnak. Ha nem is ilyen élesen, de hasonló kételyek vethetők fel az Aranycsapatot vezénylő Sebes Gusztáv és a hátravont középcsatár szerepkörét kitaláló Bukovi Márton között. Mivel azonban osztom a nézetet, hogy az edzőt elsősorban az eredményei minősítik, két vb-döntős válogatottunk szakvezetőit a közvetlen élmezőnybe jelöltem. Csakúgy, mint a Benficával kétszeres BEK-győztes Guttmann Bélát, a trianoni határ másik oldalán nevelkedett, az Ajaxszal duplázó Kovács Istvánt, valamint a magyar válogatottat négy vb-n dirigált Baróti Lajost. Mezey Györgyöt a mindmáig utolsó nemzeti sikercsapat, Mészáros Józsefet a magyar egylettel nyert egyetlen nemzetközi klubtrófea, Lakat Károlyt pedig kivételes egyénisége, intellektusa miatt vettem fel a listámra. Amelyen érdekes módon napjaink egyetlen hazai ügyeletes zsenijének sem tudtam helyet szorítani.

Ch. Gáll András (Magyar Nemzet):

1. Guttmann Béla
2. Sebes Gusztáv
3. Schaffer Alfréd
4. Bukovi Márton
5. Hidegkuti Nándor
6. Weisz Árpád
7. Lakat Károly
8. Mészáros József
9. Gallowich Tibor
10. Baróti Lajos

Guttmann Béla és Sebes Gusztáv tulajdonképpen holtversenyes első nálam, de nem akartam kibújni a felelősség alól, és a „tiebreakben” az döntött a Benficát kétszer BEK-győzelemre vezető maestro mellett, hogy mai napig tartó átka révén legendává magasztosult a futball világában. (Az, hogy ő „találta fel” a 4-2-4-es formációt, már csak nagyvonalú ráadás.) Schaffer az 1938-as vb-ezüst tulajdonképpeni kovácsa, sőt megkockáztatom: ha ő állítja össze a válogatottat az olaszok elleni döntőben, akkor világbajnokok vagyunk. Bukovi nélkül nincs Aranycsapat, Hidegkuti a Győrrel és a Fiorentinával is nagyot alkotott, Weisz pedig Olaszországban nemcsak négyszeres bajnok lett, hanem tananyag is. Lakat doktor két olimpiai aranya önmagáért beszél, Mészáros József VVK-t nyert a Fradival, no meg két bajnokságot, s még a Salgótarjánt is Magyar Népköztársaság-kupa-győzelemre vezérelte. Nemeskotteszói Gallowich Tibor rakta le az Aranycsapat alapjait, mi több, remek sportújságíró volt. Baróti Lajos maga volt az állandóság, négy világbajnokságra vitte ki a válogatottat 1958 és 1978 között.

Deák Zsigmond (Nagyar Nemzet):

1. Guttmann Béla
2. Bukovi Márton
3. Sebes Gusztáv
4. Kovács István
5. Baróti Lajos
6. Schaffer Alfréd
7. Weisz Árpád
8. Mészáros József
9. Kovács Ferenc
10. Tóth Potya István

Amikor 2010-ben is Lionel Messi kapta az Aranylabdát, többen felhorkantak, hogy abban az évben a Barcelonával elbukott a Bajnokok Ligájában, az argentin válogatottal a vb-n, nem ő érdemelte a díjat, hanem például valamelyik világbajnok spanyol klubtársa, Xavi vagy Andrés Iniesta, esetleg a BL-győztes, vb-második Wesley Sneijder. Az eredményesség azonban kevésbé számított, amivel nem igazán értettem egyet, ám most, a legjobb magyar edzők listáját összeállítva szembesültem azzal, hogy jómagam sem követem tisztán a sikerlistát. Akkor ugyanis az egyaránt vb-ezüstérmes szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv és Dietz Károly első helye önmagától adódna, jóllehet például az 1938-as gárda szakvezetője sokkal jobb rendőrkapitány volt, mint edző. Olyan trénereket is rangsoroltam, akik nem (csak) a hazai futballt szolgálták, a külhoni magyarokat, a megrögzött világjárókat vagy épp a történelem viharai elől menekülni kénytelen szakembereket igazságtalan lett volna kihagynom.

Fábik Tibor (Magyar Nemzet)

1. Sebes Gusztáv
2. Guttmann Béla
3. Kovács István
4. Baróti Lajos
5. Lakat Károly
6. Bukovi Márton
7. Schaffer Alfréd
8. Jenei Imre
9. Mezey György
10. Dietz Károly

Elmerenghetünk persze azon, hogy a berni vb-­döntő előtt mi okból tette ki a csapatból Budai II-­t, akinek elévülhetetlen érdemei voltak az Uruguay elleni elődöntő megnyerésében, Czibor miért került az Aranycsapat történetében először a jobb szélre, Tóth Mihály pedig be az együttesbe, mindössze ötödik válogatott fellépésén. Ám miként Napóleonra sem úgy emlékezünk, hogy a balfék, aki Lipcsénél, majd Waterloonál is sorsdöntő csatát vesztett, úgy Sebes Gusztávtól sem lehet elvitatni a minden idők legjobb magyar edzője titulust. Mert ebben a rangsorban a „legjobb” és a „legeredményesebb” szavak egyet kell hogy jelentsenek; s ki tudna az Aranycsapatunknál ütősebb magyar együttest, vagy akár külföldi klubcsapatot, válogatottat megnevezni, amelyet magyar szakvezető gardírozott? Sebes 1949. április 10. és 1956. június 9. között 68 mérkőzésen ült a válogatott kispadján, a mérlege 49 győzelem, 12 döntetlen, 7 vereség, a megszerezhető pontok alapján a mutatója 80,88 százalék. Ha azokat a kapitányokat nézzük, akiknek legalább tíz mérkőzés osztályrészül jutott, magasan listavezető. Nem állja vele az összevetést az 1938-­as vb-ezüstérmes válogatottunk szövetségi kapitánya, Dietz Károly sem (57,31 százalék), aki kinevezése előtt edzőként nem is dolgozott, a franciaországi vb­-n pedig jó súgója volt, egy igazi edző, Schaffer Alfréd. A top tízben azért, legalább a tizedik helyen, Dietznek is illik helyet szorítani. Sebes mellé a dobogóra két olyan trénert teszünk, akik klubcsapatukkal – egyéb sikereik mellett ­– kétszer nyertek BEK-­et: Guttmann Béla a Benficával, a román állampolgár Kovács István pedig az Ajaxszal, s olyan világklasszisokat szedtek ráncba, mint Eusébio, illetve Johan Cruyff.

Novák Miklós (Magyar Nemzet)

1. Sebes Gusztáv
2. Dietz Károly
3. Baróti Lajos
4. Lakat Károly
5. Guttmann Béla
6. Kovács István
7. Jenei Imre
8. Puskás Ferenc
9. Mezey György
10. Kovács Ferenc

1971-ben születtem, első labdarúgóélményem a Bolívia elleni világbajnoki pótselejtező. A futballt – miként a fiatalok, szurkolók általában – sokáig csak néztem, amióta látom is, érdemben nem létezik a magyar labdarúgás. Koromnál fogva hiteltelen lenne, ha olyan edzőket minősítenék tudálékosan, akiknek a csapatait nem is láttam játszani. Saját szubjektív rangsoromat az eredményesség alapján állítottam össze: elsősorban a magyar válogatottal, másodsorban a magyar, harmadsorban pedig a külföldi klubcsapatokkal (netán válogatottakkal) elért eredményeket vettem figyelembe. Döntetlenszínezetű, vitás esetekben hajlott a szavazatom az olvasmányélmények alapján rokonszenvesebb szakember felé. Ez alapján nem igényel magyarázatot, hogy az első két helyen miért Sebes Gusztáv és Dietz Károly áll, noha jól tudom, hogy különösebben utóbbit legalább annyira és annyian bírálják, mint méltatják. Négy világbajnoki részvétellel Baróti Lajosnak ott a helye a dobogón, ráadásul ő még azon magyar edzők közé tartozott, aki külföldön is bizonyított. Bár „csak” az olimpiai válogatottal, Lakat Károly kétszeres aranyérmes, s ezt így leírva már-már felülbírálom magam, s az első három között keresek neki helyet. Mindenképpen az első tíz közé kívánkoznak a BEK-győztesek, Guttmann Béla, Kovács István és Jenei Imre. Puskás Ferenc neve a legjobb edzők listájáról sem hiányozhat: noha „csupán” a döntőig jutott a legrangosabb európai kupában, nem a Real Madriddal, a Juventusszal vagy a Manchester Uniteddal, hanem az akkor legfeljebb középcsapatnak tekinthető Panathinaikosszal. Mezey György megítélése is erősen vitatott, de mégiscsak ő az utolsó tréner, akinek az irányításával világversenyen járt a magyar válogatott, s tetszik, nem tetszik, az elmúlt három évtizedben idehaza neki volt a legnagyobb a nimbusza. Fájó szívvel szorult le a listámról Hidegkuti Nándor, akinek a pályafutása szenzációsan indult, de érdemben nagyon gyorsan véget ért, a közelmúlt mesterei közül pedig talán Garami Józseffel, Mészöly Kálmánnal és Verebes Józseffel bántam igazságtalanul, de a listára szigorúan csak tíz név fér föl.

Csillag Péter (Nemzeti Sport)

1. Guttmann Béla
2. Kovács István
3. Sebes Gusztáv
4. Lakat Károly
5. Baróti Lajos 
6. Jenei Imre
7. Bukovi Márton
8. Weisz Árpád
9. Gallowich Tibor
10. Schaffer Alfréd

Nagy edzőket nagy időkből illik választani, az én eszmélésem óta viszont a magyar futballban nagy idők nem voltak. Harmincévesen személyes élmények helyett maradnak fogódzónak a másodlagos források, a meccsfelvételek, a könyvek, a statisztikák, és a mérlegelés során kicsit úgy éreztem magamat, mintha azt akarnám eldönteni, Nagy Sándor vagy Hannibál volt-e jobb hadvezér. Szempontnak vettem a sikerességet (különösen a nemzetközit), az illető egyéniségét, munkásságát, hatását, megítélését. Három csúcs magasan kiemelkedik: az egyaránt kétszeres BEK-győztes Guttmann Béla és Kovács István, valamint a magyar válogatott aranykorát elhozó Sebes Gusztáv felette áll a mezőnynek. Valamivel lejjebb jön a kétszeres olimpiai bajnok Lakat Károly, a hatvanas–hetvenes évek „védnökének” számító Baróti Lajos, a Steauát az 1986-os BEK-győzelemig vezető Jenei Imre, majd az MTK és a válogatott nagy taktikusa, Bukovi Márton, illetve az Aranycsapat alapjait lefektető Gallowich Tibor. Weisz Árpád a harmincas évek olasz labdarúgásának korszakos alakja, a sort Schaffer Alfréd, az 1938-as magyar vb-ezüstcsapat háttérben maradt edzője zárja. És akkor csak Puskás Ferenc, Csernai Pál, Kalocsay Géza, Mándi Gyula, Illovszky Rudolf meg a másik tíz edző neve maradt a piszkozatomon.

Dénes Tamás (Inforádió)

1. Guttmann Béla
2. Bukovi Márton
3. Sebes Gusztáv
4. Lakat Károly
5. Baróti Lajos
6. Schaffer Alfréd
7. Tóth Potya István
8. Weisz Árpád
9. Hidegkuti Nándor
10. Illovszky Rudolf

Külön listát érdemelnének azok, akik főleg a magyar futballért dolgoztak – előzetes listámon szerepelt Bányai, Baróti, Froncz, Gallowich, Illovszky, Jávor, Kalmár, Lakat, Mészáros, Mezey, Sebes, Tóth-Potya, Várhidi Pál neve –, de azok is, akik itthon és külhonban is sikeresek voltak: Bukovi, Guttmann, Hidegkuti, Schaffer. S nem feledkezhetünk el azokról sem, akik főleg idegenben szereztek dicsőséget a magyar labdarúgásnak (Czeizler, Csernai, Károly, Kürschner, Puskás, Weisz). Aztán elkezdtem harapdálni az ujjaimat Így született egy öszvér lista, amelyről a talán nem evidenciákat indokolnám. Schaffer Alfréd volt az első magyar vb-ezüstérmes csapat igazi edzője, Dietz, a szövetségi kapitány válogatott – rosszul. Tóth Potya az első magyar nemzetközi kupagyőztes, a profi éra hajnalának sikerhalmozója, Uruguay legyőzője, nem mellesleg az egyetlen, aki a Fradival és az Újpesttel is bajnok lett, sőt ő a magyar edzőképzés megalapítója. Weisz Árpád egy olyan korszakban nyert három olasz bajnokságot, amikor vitathatatlanul az olasz futball volt a világ legjobbja. Ha nem is fért be, jelzem: a tizenegyedik Kürschner Izidor, akinek a brazilok szobrot állítottak, mert forradalmasította a futballjukat.

Hegyi Iván (Népszabadság):

1. Sebes Gusztáv
2. Bukovi Márton
3. Guttmann Béla
4. Dietz Károly
5. Kalmár Jenő
6. Baróti Lajos
7. Illovszky Rudolf
8. Lakat Károly
9. Mészáros József
10–11. Hidegkuti Nándor, Várhidi Pál

Lehetetlen küldetést kell teljesíteni, még a legjobb ötven magyar edző kiválasztásakor is a bőség zavarával küzdene mindenki. A magam rendező elve az volt, hogy mindenekelőtt magyar csapatokkal sikeres trénerek kerüljenek minden idők tizenegyébe, így maradt ki például a két olasz vb-aranyérem évtizedében négy itáliai bajnoki elsőségben részes Weisz Árpád vagy a Brazíliában a „jogo bonito”, azaz a szép játék meghonosítói között emlegetett Kürschner Izidor. (S még hány és hány nagyszerű hiányzó van!) Címszavakban azokról, akik bekerültek. Sebes a valaha volt legeredményesebb magyar szövetségi kapitány, ráadásul a világfutball-történet legragyogóbb válogatottjainak egyikét dirigálta. Bukovi valódi MTK-akadémiát teremtett újra, iskolájának komoly nemzetközi hatása is volt, s nem mellesleg 75 százalékos eredményt produkált a válogatottnál. Guttmann itthon és külföldön egyaránt fogalommá vált: Újpest, Kispest, Porto, Milan, Penarol, Sao Paulo és persze a BEK-ben duplázó Benfica, édes Istenem! Dietz első vb-döntőjébe vezette a válogatottat, Kalmár a világ akkori legkiválóbb klubcsapatát, a Honvéd „All Start” irányította. Baróti a legtöbbszörös, 121-szeres magyar szövetségi kapitány – ez már önmagában is különleges elismerés, ilyen pályán a Vasas–Rapid 9–2 szinte csak lábjegyzet –, Illovszky a négy közé vezette a Vasast 1958-ban a BEK-ben és a válogatottat az 1972-es Eb-n, nem utolsósorban első kapitánysága idején jóval 80 százalék fölötti mérleget produkált, Lakat doktor pedig a futballban egyenesen professzor volt. Mészáros – a tanár úrhoz hasonlóan – bajnoki címekhez, valamint nemzetközi, egész konkrétan VVK-diadalhoz segítette az FTC-t, Hidegkuti BEK-elődöntőbe navigálta a Győri ETO-t, és kétszer volt KEK-finalista a Fiorentina trénereként – elsőre nyert is. Várhidi ugyanannyi bajnoki aranyérmet nyert az Újpesttel, mint Illovszky a Vasassal – négyet –, és szintén a BEK legjobb négy csapata közé navigálta a Dózsát, viszont nem volt kapitány, ahogyan Mészáros és Hidegkuti sem.

Lakat T. Károly (Sport Plusz)

1.  Bukovi Márton
2.  Guttmann Béla
3.  Sebes Gusztáv
4.  Tóth Potya István
5.  Jávor Pál
6.  Schaffer Alfréd
7.  Baróti Lajos
8.  Hidegkuti Nándor
9.  Illovszky Rudolf
10.  Mészáros József

1. Kabos Gyula, 2. Csortos Gyula, 3. Básti Lajos, 4. Jávor Pál, 5. Latabár Kálmán, 6. Darvas Iván, 7. Kállai Ferenc, 8. Sinkovics Imre, 9. Bessenyei Ferenc, 10. Gábor Miklós. Micsoda? A tíz valaha volt legjobb színész Latinovits Zoltán nélkül? Hiszen ő akár az első is lehetne! Akkor most kezdhetem az egészet elölről. De akkor ki maradjon ki? És mit kezdek Feleki Kamillal, Sós Imrével, Pécsi Sándorral? Mindegyiknek a tízben a helye! (Hogy venné az ki magát, ha bármelyiküket is a kispadra ültetném?) No mindezt csak azért, hogy a tisztelt olvasó érzékelje, lássa: vállalkozásunk voltaképpen a lehetetlennel egyelő. Csak az első három sorrendjét indokolnám. Voltam olyan szerencsés, hogy az érintettek játékostársai, edző kollégái beszélgetéseinek sok tucatját hallgathattam végig. Amikor a mondókájukban Sebesig értek, a legapróbb döccenés nélkül folytatták tovább a mondatot. Guttmann-nál néhány másodpercre csend lett, és a kézmozdulatok vagy az arcok mimikája jelezte a legmélyebb elismerést, a legteljesebb tiszteletet. Aztán beleszövődött a mondókába Bukovi Márton neve. Ez volt az a pillanat, amikor bárki is beszélt éppen, a mondatot Bukovival és az ő történeteivel folytatta, teljesen függetlenül attól, hogy miről, kiről volt addig szó. Nálam ez döntött.

L. Pap István (Nemzeti Sport)

1. Sebes Gusztáv
2. Guttmann Béla
3. Baróti Lajos
4. Bukovi Márton
5. Schaffer Alfréd
6. Lakat Károly
7. Weisz Árpád
8. Kovács István
9. Jenei Imre
10.Hidegkuti Nándor

Az elképesztően gazdag kínálatból kezdjük értelemszerűen a sportágat forradalmasító Aranycsapat irányítóival. És nemcsak a minden idők egyik legjobb válogatottját kapitányként jegyző Sebessel, de a 4-2-4-et feltaláló, az edzői munkából is vastagon részesülő Bukovival is. Az 1938-as vb-ezüst elérésében az amúgy öt országban bajnok Schaffernek a kapitány Dietz Károlynál is nagyobb érdemei vannak. Baróti helye négy vb-részvétel és egy Eb-bronz, Lakaté két olimpiai aranyérem miatt megkérdőjelezhetetlen. Világvándoraink közül Weisz négyszeres bajnokként az olasz futball legendája lett, Guttmann pedig a Benficát ültette fel kétszer is Európa trónjára. A temesvári Kovács István Rinus Michels nyomdokain az Ajaxszal tette ugyanezt, az aradi Jenei pedig egy olyan korban (1986) vezette el a Steauát a BEK-győzelemig, amikor a kicsiknek a nagyok már csak a legritkább esetben osztottak lapot. Hidegkuti gazdag edzői karrierjében a Fiorentinával elért két KEK-döntő viszi a prímet, s mellettük volt egy kupagyőzelem 1961-ben. És akkor a tízes listára fel sem fértek olyan nevek, mint a Vasas örök trénere, Illovszky Rudolf vagy éppen az egyetlen igazán nagy eredménnyel villantó BEK-döntős Puskás Ferenc és Csernai Pál. 1985-ben még Mezey György lett Európa legjobb kapitánya, azóta szinte semmi. Legalább a múltunknak örüljünk.

Szöllősi György (FourFourTwo)

1. Guttmann Béla
2. Sebes Gusztáv
3. Kovács István
4. Jenei Imre
5. Lakat Károly
6. Hidegkuti Nándor
7. Mészáros József
8. Bukovi Márton
9. Puskás Ferenc
10. Id. Puskás Ferenc

Mondhatjuk, hogy szubjektív szempontok döntenek egy ilyen rangsorolásnál, s van is ebben igazság, de én például az angolszász szemléletnek azt a jogos szabályát tartottam szem előtt, miszerint ebben a szakmában a megnyert trófeák, a győzelmek, az első helyek számítanak. Ezért első nálam a kétszeres BEK-győztes, számos országban bajnok Guttmann, és ezért csak második az egyébként olimpiai bajnok és Európa-kupa-győztes, de „csak” vb-második Sebes. A listámon lévők mind nagyon rangos trófeákat nyertek, „Stefan” Kovács például az Ajaxszal egyetlen évben a holland bajnokságot, kupát, a BEK-et, az európai szuperkupát, a világkupát, ezt hívják azóta a big five-nak Amszterdamban. Kovács a nagy Cruyffot trenírozta, Guttmann Eusébiót adta a világfocinak, idősb Puskás pedig a fiát és persze Bozsik Józsefet, ami önmagában is elég a tízes listára kerüléshez. Jenei BEK-et nyert, keleti blokkbeli csapattal elsőként; Lakat doktor két olimpiát; Hidegkuti KEK-et és olasz kupát – és a vidéki Győrrel NB I-et –; Mészáros „Dodó bácsi” VVK-t, magyar csapattal egyedüli európai kupagyőztesként; a korszakos zseni, az Aranycsapat játékára is nagy hatású Bukovi három nagyon értékes magyar és két jugoszláv bajnokságot a két görög bajnoki cím mellé. Puskás „csak“ második lett a BEK-ben, amikor edzőként varázsolt, és a Panathinaikosszal tért vissza a Wembley-be, de nyert görög és ausztrál bajnokságot, és minden kontinensen dolgozott edzőként. S persze akiknek ott lehetne a helyük, de fizikailag nem férhettek a legjobb tízbe: Kovács Ferenc, Illovszky Rudolf, Baróti Lajos, a kárpátaljai Szabó József, Weisz Árpád, Kalocsai Géza, Mándi Gyula, Kalmár Jenő, Gallowich Tibor, Árok Ferenc, a belga és portugál bajnok és kupagyőztes Bölöni László, a 11 évig spanyol szövetségi kapitány Kubala László vagy – ha már az emigráns magyarokat is figyelembe vesszük (miért ne vennénk?) –, akkor a magyar futballban nagyot alkotó tiszteletbeli magyar, az ír Jimmy Hogan, aki a hőskorban hatszor lett bajnok az MTK-val, és teljesen új stílust honosított meg a kontinensen.