Rátgéberék lenyomták a felcsútiakat – és viszont

Összecsapott a Rátgéber és a Puskás Akadémia csapata futballban és kosárlabdában.

A Tarpai SC egyébként a DVSC labdarúgóival is kooperál, hasonló rendszerben, mint a pécsi kosarasokkal.

A Rátgéber Akadémia U17-es kosárcsapatában – melynek edzője az egykori zseniális irányító, Ivica Mavrenszki – bontogatja szárnyait a mester 16 éves, ugyancsak László nevű nagyobbik fia, aki már most egy fél fejjel magasabb édesapjánál, és játékát elnézve ráismerhetünk a sokszoros válogatott kosaras anyuka, Csák Magdolna mozdulataira. (Más, valamivel elfogultabb vélemény szerint a srác tiszta apja )

A felcsútiak sztárja a korosztályos bajnokság gólkirálya, a legutóbbi bajnoki mérkőzésen a Pápának 11 gólt rúgó Kamarás Gyuri volt, aki a kosárpalánk alatt is ügyesen mozgott. Persze ilyen névvel mindez nem is meglepetés.

A testmozgást hangulatos eszmecsere és vacsora követte. Szécsi polgármester úr beszámolójából leszűrhettük a tanulságot: a sport egy olyan, halmozottan hátrányos régióban is kitörési lehetőséget kínál a szegénységből a fiatalok számára, ahol – a polgármester szavait idézve – amúgy „csak két út kínálkozik: az alkoholizmus és a járhatatlan”. Megszívlelésre érdemes gondolatok hangzottak el a községvezető szájából, amelyet valamennyi magyar sportakadémia – legyen bár a futball, a kosárlabda vagy bármilyen más sportág intézménye – vezetői magukévá tehetnének. Nevezetesen: egy effajta oktatási egységben a növendékeket nem csupán profi labdarúgónak vagy kosárlabdázónak lenne szabad képezni, hiszen az ország tele van lézengő, klubok között keringő, félrenyalt frizurás, tetovált, okostelefonjukkal összenőtt kezű 18-22 éves végzett akadémistákkal, akik könnyűnek találtattak, amikor arról volt szó, hogy valamelyik élvonalbeli klubnál profi szerződést kapjanak. Ezért a gyerekeket nemcsak profi sportolónak kellene képezni, hanem majdan az adott sportág berkein belül dolgozó szakembernek, legyen az edző, sportszervező, intéző, masszőr, scout (tehetségkutató) és természetesen játékos. Ha ez így történne, nem állna ott az akadémia befejeztével a sok, kilátástalan sorsú, profi sportolónak alkalmatlan, más szakmára, hivatásra pedig fel nem készített fiatal. Megmaradhatnának a sportágon belül, még ha nem is játékosként, és eltarthatnák önmagukat és családjukat.

Talán nem is kell hangsúlyozni, hogy a két akadémia vezetői abban maradtak, hogy folytatódnak, sőt gyakoribbá válnak a találkozások a két kiváló műhely növendékei és edzői között.