Napjaink ifjú szurkolói talán azt hiszik, pólóban a szerbek, illetve a jugoszlávok az ősi ellenfeleink. Nekik sem árt tudniuk azonban, hogy a második évezred vége a magyar–olasz vetélkedés jegyében telt, különösen az Eb-ken. 1993-ban, Sheffieldben és 1995-ben, Bécsben is ez volt a döntő párosítása, és mindkétszer az ellenfél nyert. Aztán az 1997-es, sevillai negyeddöntőben megtörtént a hatalomátvétel, és másfél évtizedes uralmunk legdicsőbb két hetét éppen az 1999-es, firenzei kontinenstorna hozta. Fiaink idegenben lettek próféták, az akkori legkeményebb rivális hazájában, aztán 2001-ben, a Margitszigeten már a „settebello” – az elnevezés is maga a csoda, az olaszok ugyanis külön fogalmat alkottak férfi vízilabda-válogatottjukra, ami úgy fordítható, a hét szépség – vágott vissza az elődöntőben, és most, 2013-ban is ez volt a fináléba kerülésért a párosítás.
Faragó Tamás – edzőként mindmáig ő nyert utoljára Eb-t a Margitszigeten, 2001-ben a lányokkal –, Montreal olimpiai bajnoka enyhén szólva nem számított könnyű menetre, érdeklődésemre meg is jegyezte: „Aki manapság győzni akar, annak kockáztatnia kell. Ami dönt, az a kockázatvállalás foka.”
Varga Dénes esetében ez általában csekély. Ha tüzel, az gól- és életveszély. Most is ő vágta be az elsőt, fű, azaz víz alatt, ami torpedó, a gyilkos fajtából. A kapuban pedig Nagy Viktor, visszatérve a tavalyi, barcelonai módihoz, előbb a védéseivel rongálta a kísérletezők idegeit, majd azzal a lélekölő kéz- és ujjrázásával: te ma nem lősz gólt. Azért persze lőttek, 3-1-ről 3-3-ra, 5-3-ról félidőre 5-4-re jöttek vissza az olaszok, és később sem tágítottak. Egyszer latinosan színészkedtek, másszor délszlávosan gyilkolásztak, de a magyaros virtus ellen nem volt ellenszerük. Ezt ezúttal Hosnyánszky testesítette meg, három remekbe szabott góllal. Másik héroszunk, Varga Dénes pedig elhajlásos lövéssel vitte be a 8-7-es diadalt és döntőt érő találatot.
E dicsőséget azonban hiba lenne felparcellázni, érdeklődésemre erre Hosnyánszky Norbert sem vállalkozott, saját szobrának faragása helyett inkább azt mondta: „Nem vagyok az a típus, aki magával büszkélkedik, ez egy homogén csapat sok jó lövővel, most rajtam volt a sor. De ha nincs ez a hatezer ember és Dumi (Varga Dénes) utolsó gólja, az én három gólom nem ér semmit.”
Decker Ádám a bekk szemével és eltökéltségével mondta: „Ilyen kiélezett meccsre számítottam, ez már Eb-elődöntő, aki ide eljut, az, ha kell, a vérét adja a győzelemért.”
Benedek Tibor szövetségi kapitány egy ízben a Tóth Márton gólja előtti pillanatban kért időt, és becsületére váljék, hogy ezt ő maga emlegette fel, amikor azt kérdeztem tőle, e sikerben mennyi volt szerinte a törvényszerűség és a véletlen. „A véletlen csak ellenünk dolgozott, mert időt kértem, így érvénytelenítették egy gólunkat – kezdte Benedek. – Így aztán, úgy érzem, mindent magunknak köszönhetünk, csodálatos érzés, hogy Budapesten Európa-bajnoki döntőt játszhatunk. Erre legutóbb 1958-ban volt lehetősége a magyar csapatnak.”
Ennél már csak egy csodálatosabb van: Budapesten Európa-bajnokságot nyerni. Mint 1958-ban.
