Aki attól tartott, hogy lányaink a vesztes elődöntő miatti csalódottságukban lelki sérültként állnak oda a bronzmeccsre, az annyiban megnyugodhatott, hogy akkor az olaszoknak minden bizonnyal lelki halottnak kell lenniük. Ők ugyanis csütörtökön gyakorlatilag megnyerték a maguk elődöntőjét, hisz 8-7-re vezettek a hollandok ellen, amazok utolsó akciójuknál, emberelőnyben eladták a labdát – csakhogy pillanatnyi elmezavar következtében visszaúszott a harmadszor kiállított, azaz végleg kirekesztett játékos, Frassinetti, amiért ötméteres járt. A hollandok köszönték az ép ésszel nem is remélhető ajándékot, kiegyenlítettek, majd megnyerték a büntetőpárbajt.
Ehhez képest a mieink búcsúja a spanyolokkal szemben szinte már idegnyugtatóként hatott. De csak ehhez képest, és játékosaink nem az olaszok keserveihez, hanem saját várakozásaikhoz mérték hangulatukat, amely így érthetően nem volt rózsás. Mert amilyen biztonsággal jutnak be világversenyről világversenyre a négy közé, ugyanannyira garantálható sajnos, hogy a fináléról lemaradnak. Vb-t legutóbb 2005-ben, Montréalban, Eb-t 2001-ben, itt, a Margitszigeten nyert a társaság.
Csütörtök este óta a bronz lett a maximális cél, de valójában a minimális is, mert érem nélkül hazai vizeken, különösen a tavalyi vb harmadik helyezése után csak nem illik maradni.
Kapunkban Gangl kezdett, ami a spanyolok ellen látottak alapján érthető, meg aztán hogy nézne ki épp az olaszok ellen a magyar háló előtt egy Bolonyai? Az első negyed gyorsan lelombozta tréfás kedvünket – nem is feltétlenül a 2-3-as állás, hanem a meccs képe és tempója –, de a második szakaszra lányaink mintha visszatértek volna a szomorkás közelmúltból a jelenbe, 7-5-tel indultak nagyszünetre. Szó se róla, elég nagyra sikeredett, mert a harmadik játékrész 2-0-ra elment, pedig a végén olyan büntetőt ítéltek a javunkra, hogy ötezer boldog ember találgatta az okát, de Keszthelyi kihagyta a ziccert.
Le a kalappal a publikum előtt, amely a negyedik negyedet felvezető ráúszásnál a labdaszerzést is úgy ünnepelte, mint a mindent eldöntő gólt; ez utóbbi azért váratott magára, mert az olaszok is horgonyt vetettek 7-7-nél. Csank János játékvezetéssel kapcsolatos régi aforizmája, hogy a lesgólt mindig kapjuk, sohasem lőjük, ezért ismerjük el: most lőttük, nem is egyszer, ennél rosszabb bíráskodást soha ne lássunk!
Végül szűk egy napon belül a második magyar–olaszon született hazai győzelem, és a pénteki férfielődöntő után a szombati női találkozó 10-9-e a tizenkettedik magyar Eb-érmet jelentette. Egyúttal az ötödik bronzot, amely után, ugyebár, ahogyan azt Merész András szövetségi kapitány tavaly, a barcelonai vb-n kijelentette, magyar pólóedző nem fürdik.
Ezúttal sem tette, bár ettől még az átélt izgalmak miatt csuromvizesen értékelt: „Tipikus női meccs volt, hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel. Azért nyertünk, mert a hullámvölgyek nem voltak túlságosan hosszúak. Meg azért, mert végig helyén volt az eszünk, vagy ha az néha nem is, a szívünk igen.”
Valóban, egyetérthetünk a mesterrel, igazi női pólót láttunk, annak minden bájával és bajával, de ami a legfontosabb, örömteli slusszpoénnal, magyar győzelemmel. A legutóbbi, 2001-es margitszigeti Eb-n válogatottjaink egy-egy arany- és bronzérmet nyertek – a vasárnapi férfi fináléra gondolva ezzel most is boldogan kiegyezünk.
