Klampár Tibor, a pingpong fenegyereke

„Én mindig kiadtam magamból a maximumot a csapatért, a hazámért küzdve.”

– Éppen most zajlik az asztalitenisz-Európa-bajnokság. Mit szól kései utódainak teljesítményéhez? Reális az, hogy már-már az is jó eredménynek számít az egykori sikersportágban, ha benn marad a férfi- és női válogatott a legjobbak között?
– Számomra ez feldolgozhatatlan, hiszen a nők nem is olyan régen még akkor okoztak meglepetést, ha nem kerültek döntőbe, és nem nyerték meg. A férfiválogatott tagjait személyesen is ismerem, hiszen hetente egyszer-kétszer lemegyek a keretedzésre, és ütögetek velük.

– Pontra, vagy csak úgy?
– Csak úgy. Kizárólag gyakorolunk, hiszen ebben a felgyorsult játékban legyőznének, és ez nagyon fájna. Gyűlölök veszíteni. Még most is aktív vagyok, és a budapesti másodosztályban játszom Dorogi Péter csapatában, a Shopsportban.

– Ott élesben kell játszani
– Nem is veszítettem az elmúlt két évben egy meccset sem. De muszáj példát mutatnom, mert én vagyok a csapat egyetlen profi játékosa, így, hatvankét évesen.

– Visszatérve a maiakra: mi a gond velük, miért csak ennyire képesek?
– A fő gond szerintem az, és ezt én is tapasztalom, hogy jóval kevesebbet edzenek, mint amennyit mi annak idején. Most napi kétszer másfél-két órát tréningeznek, mi pedig hat-hét órákat ütöttünk. Mivel az elmúlt évtizedekben több generáció legjobbjai ellen játszottam, így van összehasonlítási alapom.

– Noha több edzővel is dolgozott ötvennégy aktív éve alatt, mindig mindenhol azt vallja, a bátyjától, Klampár Józseftől tanult meg mindent a sportágról.
– Így van, mindent a testvéremnek köszönhetek, ő csinált belőlem asztaliteniszezőt, mindenben segített. Állandóan játszottunk, de az tény, ha nem szunynyadt volna bennem tehetség, a rengeteg munka hatására csak egy bizonyos szintig jutottam volna el, mert azon túl már valami másra is szükség van. Sokan mondták és mondják, könnyű neked, te zseninek születtél, csak játszanod kellett. Erre csak annyit mondanék, napi hat-nyolc órákat edzettem, a legtöbbször az iskola helyett is. A bátyám néha a hátán vitt haza, mert elaludtam a fáradtságtól, nemegyszer este tízkor értünk a lakásunkhoz. Nem titok, volt, hogy a rendőrség már keresett, mert két hónapig az iskola felé sem néztem, minden időmet kizárólag az edzőteremben töltöttem. Már akkor is azt vallottam, ha ott vagyok, csak teljes erőbedobással lehet és érdemes csinálni.

– Mondhatnánk, könnyű volt önnek, hiszen akkoriban rengeteg klub várta a fiatal tehetségeket. A maiak nem sok helyre mehetnek el, ha pingpongozni szeretnének. Ez lenne a baj, hogy mára szinte lekerültünk a sportág legszűkebb elitjének térképéről?
– Tény, az én fiatalkoromban sokkal több egyesület volt, ahová lemehettek a gyerekek. Rengeteg ügyes is akadt közöttük, de nagyon kevés zseni. A Postásban én kiemelkedtem a korosztályomból, de csak ebben a csapatban vagy tíz-tizenöt ügyes fiatal játszott. Ma például a fővárosban mindössze három egyesület létezik, és a gyerekek pedig már nem is az asztalnál akarják megmutatni, ki a legény, hanem az okostelefonjuk nyomkodásában akarnak világbajnokok lenni. Ha az ebbéli tehetségüket a sportra szánnák, állítom, Magyarország ismét tele lenne klasszisokkal. Persze ehhez rengeteg munka is szükséges.

– De kik csábítsák le a fiatalokat az edzőterembe? Manapság nagyon kevés az olyan egyéniség, mint akik az ön legjobb éveiben játszottak.
– Sajnos ez így van, a sportág igazi egyéniségei eltűntek. Hol van ma már egy Bengston, egy Surbek vagy Sztipancsics, netán egy Orlowski vagy egy Secretin? Mutasson nekem valaki egy Waldnerhez mérhető klasszist vagy éppen olyat, amilyenek mi hárman voltunk Jónyer Pistával és Gergely Gáborral.

– Mi ennek az oka?
– Az élsportban megtalálható hihetetlen eredménycentrikusság. Ráadásul az új divat szerint minden ország már kínaiakat honosít. Olyanokat, akik a hazájukban nem a legjobbak – őket odahaza megfizetik, és nem engedik el –, de arra még elég jók, hogy az európaiakat legyőzzék. Na, ez az én szememben szégyen! Annak idején is jöttek már kínaiak, de akkoriban én, valamint más európai éljátékosok elvertük őket. Sőt, azért jöttek, hogy tőlünk tanuljanak. Nekem is volt olyan csapattársam, aki tőlem tanult meg bizonyos játékelemeket és ütéseket. Persze amikor a szöuli olimpián összekerültünk, simán megvertem, mert remegett keze-lába, hogy én állok az asztal túloldalán.

– Ha már a szöuli olimpia szóba került. Megemészti valaha is, hogy az egyik legnagyobb egyéni sikerét sosem ismerték el olimpiai éremnek?
– Soha. Kétszer is benyújtottuk az igényünket, ám például maga Schmitt Pál is áthúzta és elutasította. Pedig Szöul után mindkét elődöntőbeli vesztes érmet szerzett, így velem szemben is viseltethettek volna egy kis jóindulattal. Aztán tizenkét évvel később a Bátorfi–Tóth-páros is hasonlóképpen járt: elveszített bronzmeccs, majd elutasított kérelem. Pedig mindannyian megérdemeltük volna Már csak azért is, mert a mi sportágunkban világbajnokságot nehezebb nyerni, mint olimpiát, ugyanis az előbbin minimum hat kínai is indulhat, míg az utóbbin csak kettő. A másik nagy fájdalmam, hogy Jónyerrel és Gergellyel együtt annak ellenére sosem kerültünk szóba a különböző korosztályos válogatottak kapitányi tisztségénél, hogy a szövetséggel jó a kapcsolatunk. Pedig talán lenne mit átadnunk az utódainknak.

– Világversenyen egyéni érmet sosem szerzett. Miért?
– Sajnos egyéniben valóban nem értem el azt az eredményt, amit a tudásom és a tehetségem alapján elérhettem volna. Hogy ennek mi az oka? Nos, a csapatversenyek mindig megelőzték az egyéni küzdelmeket, és én mindig kiadtam magamból a maximumot a csapatért, a hazámért küzdve. Meg lehet nézni, minden alkalommal én nyertem a legtöbb meccset a csapatversenyeken, például az 1979-es phenjani vb-n meccset sem veszítettem ázsiai játékos ellen. Jóllakottá váltam, leeresztettem, és nem volt senki, aki ütött-vágott volna ilyenkor. Négy alkalommal is negyeddöntős voltam világbajnokságon, és sosem tudtam ezt a magasságot megugrani. Ráadásul mindig olyanoktól kaptam ki, akiket a csapatverseny során legyőztem.

– Aztán jött az 1982-es budapesti Európa-bajnokság, és jöhetett hazai pályán az első elődöntő
– Ez igaz, ekkor átléptem a bűvös határt, de ne feledjük el, a csapatversenyt megnyertük, az akkori ünneplést sosem felejtem el. Ám ezúttal nem eresztettem le, hanem a bátyám miatt vesztettem el pályafutásom egyik legfontosabb meccsét.

– A bátyja miatt? Hát nem a kapitány, Berczik Zoltán segítette a munkáját?
– A csapatversenyek alatt összevesztem Berczikkel, így az egyéni küzdelmeknél már Jóska ült be hozzám. A kapitány a svédek elleni elődöntőben, négy-egyes magyar vezetésnél, amikor az első szettben 19:15-re vezettem Appelgreen ellen, nem az én meccsemet nézte, hanem stikában dohányzott, és fél szemmel a másik elődöntőt figyelte. Kiszóltam neki, hogy Zoli, én érdekellek egyáltalán? Majd elveszítettem a szettet, a meccset is. A csehek elleni döntőben is csak egy találkozót nyertem meg, így az egyénire Bercziket a bátyám váltotta. Amikor bejutottam az elődöntőbe, odajött hozzám Jóska, és belém állította a frászt, mondván, jön egy tizenhat éves srác, aki nagyon rossz lesz nekem. Úgy hívták: Jan-Ove Waldner. Addig sosem játszottam vele, de a bátyámnak ez az egy mondata elvette az önbizalmamat, és kikaptam. Pedig az első játszmát én nyertem, ráadásul a másodikban vezettem 19:18-ra. Aztán az 1989-es dortmundi vb-n a negyeddöntőben újra találkoztunk, ekkor szintén egy agyonnyert meccset veszítettem el ellene. De én ilyen voltam, a csapat még ment, utána már semmi. Sokan mondták, hogy ha az egyéni küzdelmeket rendezik előbb, többszörös világ- és Európa-bajnok lennék.

– Az sem segítette elő eredménylistájának bővülését, hogy a legjobb időszakában négy és fél éven át volt eltiltva
– Ez így van. Az első egyéves eltiltásomat a bátyámnak köszönhettem. A régi sportcsarnokban Európa-liga-meccset játszottunk, és ő jegy nélkül beült a nézőtérre. Odament hozzá egy jegyszedő, és ki akarta zavarni. Szó szót követett, majd amikor a jegyszedő megjegyezte, hogy a Jóska ne szemtelenkedjen vele, mert ő karatézik, a bátyám felállt, és lefejelte őt. A zűrzavarban eltűnt, és a kiérkező rendőrök engem akartak bevinni, mert kiálltam mellette. Berczik annyit kért a rendőröktől, várják meg a meccs végét, utána vihetnek. Aztán másfél évre elmeszeltek, mert egy ausztriai versenyre nem a többiekkel együtt vonattal, hanem kocsival mentem ki. Aztán volt olyan eset is, amikor a phenjani vb előtt Takács Janival kilógtunk a tatai edzőtáborból, de elromlott az autónk, és hajnali négykor betelefonáltunk a tábor portásának, ébressze fel a 117-esben a Kreisz Tibit, hogy jöjjön el értünk. Balszerencsénkre a portás az éppen ellenőrző körúton lévő Berczikbe ütközött. Ekkor is elmeszeltek volna, ám Jónyer és Gergely kiállt értem, így kimehettem a vb-re, ahol csapatban világbajnokok lettünk. Pedig szegény Pista miattam utálta meg a motorozást egy életre. Egyszer elvittem magammal, és amikor százharmincas tempóval mentünk a Felvonulási téren, feledhetetlen élményben volt része. Szerintem itt kopaszodott meg teljesen, láttam rajta, amikor remegő lábakkal leszállt a motorról, hogy soha többet nem tudom egy körre elcsábítani.

– Az volt mindmáig az utolsó magyar világbajnoki cím. Azóta eltelt pár évtized. Milyen a viszony ma a magyar asztalitenisz aranycsapatának tagjai között?
– A mai napig jóban vagyunk egymással mi hárman. Beszélgetünk, bemutatókra járunk, ami azért is fontos, mert anyagilag is kisegít minket. Jónyer Pista nyugdíja például negyvenötezer forint, míg az enyém körülbelül ötvenezer lesz. Kifejezetten örülök neki, hogy Pista most a héten megkapta a budapesti közgyűlés Pro Urbe elismerését, igaz, szerintem Gabival mi ketten is megérdemelnénk ugyanezt. Talán egy kicsit jobban is megbecsülhetnének minket, akik együtt értük el a nagy sikereinket. Mi vagyunk a magyar asztalitenisz utolsó aranycsapata.