Ha nem ismernénk Benedek Tibort, azt gondolnánk nagy volt a mellény az Eb-elődöntő előtt. A kapitány ugyanis minden médiumnak azt nyilatkozta, hogy a magyar válogatott biztosan a fináléba jut, mivel jobb csapat, mint a montenegrói. A kazanyi vébé tapasztalatai nem ezt mutatták, de Vargáék akkorát javultak játékban azóta, hogy a tréner kijelentése nem tűnt földtől elrugaszkodottnak.
Nagy Viktor úgy szállt be a meccsbe, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ment is a szöveg, meg a mutogatás, de nem bántuk, sőt: inkább vártuk, hisz ez Barcelonában bejött. Hatalmas kő eshetett le Benedek szívéről, amikor Varga Dénes keze először elsült: első emberelőnyünket rögtön kihasználtuk. A leggyengébb pontunk korábban épp a fórkihasználás volt, ezért rázhatta az öklét örömében a szövetségi kapitány, meg még pár száz magyar a helyszínen.
Nikola Janovics gólja picit lehűtötte a kedélyeket, de a kisebbik Varga ötméteresével újra nálunk volt az előny (2–1). Innentől kezdve viszont kiengedtük az irányítást a kezünkből, és nem az történt a medencében, amit Benedek tervezett. A centereinket ritkán tudtuk tisztán megjátszani – akciógólt nem is lőtt se Kis Gábor, se Hárai –, és hiába harcoltak ki emberelőnyöket ők ketten, nem tudtuk értékesíteni őket.
A magyar válogatott viszont pont attól magyar válogatott, hogy az éles meccseken mindig más lép elő vezérré: Varga Dénes mellé ezúttal az újonc Manhercz Krisztián érkezett meg (3–3). Miközben mi számolatlanul lőttük a kapufákat – ők sem spóroltak vele – Brguljan két szép góllal mattolta Nagy Viktort (3–5), a második után el is küldte kapusunkat melegebb éghajlatra a pszichikai hadviselés jegyében.
Manhercz gyorsan szépített, és mivel a montenegróiak előnyben sem tűntek végtelenül magabiztosnak – egy ízben az oldalvonalon túlra passzoltak – éreztük, hogy meg lehet fordítani a meccset. Nagy Viktor ötméterest védett, ami szintén erőt adott, de még mekkorát. Hosnyánszky amúgy sem a kis gólok embere, a negyedik negyed elején akkora gólt lőtt, hogy majdnem szétdőlt a kapu (5–5).
