Détári Lajost kabrióval vitték a városházához

Hatvanegyszeres magyar válogatott, hétszeres világválogatott, háromszoros magyar bajnok, német és görög kupagyőztes, s a címeket még hosszasan sorolhatnánk. Détári Lajos kétséget kizárólag a közelmúlt egyik legsikeresebb magyar futballistája. A tréner ezekben a hónapokban saját futballiskoláját üzemelteti, apró lurkókkal ismerteti meg a labdarúgás alapjait. A Nemzeti Sport arra kérte, emlékezzen nem éppen rövid pályafutása néhány felejthetetlen pillanatára.

Détári Lajosnak megadott, hogy a legnagyobb sztárokkal játszhasson együtt, így az ötvenéves Pelé tiszteletére rendezett Világválogatott–Brazília (2-1) mérkőzésen is pályára lépett a milánói San Siróban 1990. október 31-én. A braziloknál Pelé, a világválogatottban Détári viselte a 10-es mezt.

„A szünetben álltam be Martín Vázquez helyére, nem sokkal később buktatniuk kellett a brazil védőknek egy gondolattal a tizenhatoson kívül, a jobbösszekötő helyén. Azonnal mondtam, ez a szabadrúgás Hagié. Gheorghét korábbról ismertem, tudtam, ezt ő onnan berúgja. Nem tévedtem. Ha a másik oldalon lett volna, nem adom ilyen könnyen neki a labdát. A mérkőzést kedden rendezték, nekünk előtte vasárnap még bajnoki meccsünk volt, a Genova ellen futballoztunk. De az ilyen összecsapásokról senki nem akart lemaradni, akit meghívtak. Kivéve Diego Maradonát. Na ő nem jött el, argentinként nem csípi a brazilokat.”

Az nem lehet kérdés, hogy Détári számára a legemlékezetesebb kupadöntő az 1988. május 28-án játszott Eintracht Frankfurt–Bochum meccs, a frankfurtiak az ő szabadrúgásgóljával nyertek 1-0-ra, és hódították el a Német Kupát. „Magam harcoltam ki a szabadrúgást, a lehető legjobb helyen estem el, aztán már fogtam is a labdát, mondván, nem adom senkinek. Az utolsó mérkőzés volt a szezonból, Frankfurtból több tízezren kísértek el bennünket a fináléra. A döntő előtt előbb három napra edzőtáborba vonultunk, onnan utaztunk Berlinbe. Elképesztő felhajtás volt!

Nem mintha tartanunk kellett volna bármitől is, de testőrök óvták minden lépésünket. Mellém legtöbbször az a jól megtermett legény csapódott, aki máskor Boris Becker testi épségére vigyázott. Az ominózus szabadrúgás előtt kétszer szabálytalankodtak velem szemben, szerencsére Heitmann sporttárs csak a másodikat fújta le, így közelebbről rúghattam. Frank Schulz odalépett mellém, és azt súgta: »Lajos, ezt belövöd!« Sajnálhatja, hogy nem lottózott aznap… Ahogy a labda elszállt a sorfal fölött, tudtam, hogy gól lesz. Aztán elindultam a Bochum kapuja mögött tomboló szurkolóink felé, mit ne mondjak, jó érzés volt. Finoman fogalmazva is nagy fieszta volt, másnap mentünk vissza Frankfurtba, kabriókkal vittek bennünket a városháza elé.”

Íme az a bizonyos gól:

A teljes cikk itt olvasható el.