A látottak alapján egyáltalán nem lepett meg Svájc Franciaország elleni győzelme, sőt azt mondom, hogy sokkal hamarabb is eldőlhetett volna a továbbjutás, ha a második félidőben 1-0-s svájci vezetésnél Ricardo Rodriguez értékesíti a tizenegyest. Nem így történt, a franciák fordítottak, de sok mindent elárul a svájciak lelkierejéről, hogy kétgólos hátrányból a hajrában tíz perc alatt képesek voltak visszakapaszkodni. Hozzáteszem, nem teljesen értem, hogy Didier Deschamps francia kapitány milyen elvek szerint állította össze a kezdőcsapatát: Benjamin Pavard jobbhátvédet játszott, Adrien Rabiot pedig gyakran a számára teljesen idegen szerepkörben, a balhátvéd pozícióban futballozott. A francia válogatottnak nem lett volna szabad igazi balhátvéd nélkül felállnia. Természetesen tisztában vagyok azzal is, hogy több sérülés sújtotta őket, de ez még nem magyarázat arra, hogy miért voltak ennyire sebezhetők. A svájciak teljesen tudatosan lőtték be a labdákat a védelmük mögé, Haris Seferović fejjátékára építettek. A váratlan kiesés ellenére úgy gondolom, Didier Deschamps szövetségi kapitánynak nem kell attól aggódnia, hogy elveszíti az állását. Hosszú távon dolgozhat, a következő világbajnokságon még ő vezeti a franciákat. Egyébként sem szokás gyorsan lecserélni a kapitányokat, elég ha csak a lengyeleket nézzük: Zbigniew Boniek, a Lengyel Labdarúgó-szövetség elnöke máris megerősítette a pozíciójában Paulo Sousát, akit nemrég nevezett ki a válogatott élére, pedig a lengyelek simán kiestek a csoportkörből.
És akkor most térjünk rá a svájciakra! Vladimir Petković szemlátomást remek munkát végez a csapatával; 2014-ben vette át az irányítást, és a keze alatt egyre összeszokottabb lett a válogatott. Én a kilencvenes évek közepén futballoztam a svájci bajnokságban, a Neuchâtel Xamaxban, és már akkor is feltűnt az a tudatos építkezés, ami később, a kétezres évek elején az utánpótlástornákon elért eredményekben öltött testet. Elég csak Nestor Subiat és Ciriaco Sforza nevét említenem a kilencvenes évek klasszisai közül, de ha felidézem a Neuchâtelnél eltöltött éveimet, eszembe jut, hogy korábbi csapattársam, Stéphane Henchoz később eljutott a Liverpoolig, Guerino Gottardi pedig a Lazióban futballozott tíz éven keresztül. A svájci labdarúgás már akkor is képes volt kitermelni minőségi játékosokat. Idén Sommert, Widmert, Freulert és Zubert leszámítva a válogatottat jórészt honosított labdarúgók alkotják. A 90-es években még nem volt benne a levegőben, hogy Svájc belátható időn belül ilyen komoly bravúrt ér el, mint az idei Európa-banokságon. Kíváncsi vagyok, hogy ez a lendület meddig repíti őket.
