Az egykori válogatott futballista fia íróként segít a rászorulókon

Idegen földbe temetve – ez a címe Dunai Ede nagy vihart kavaró könyvének. A szerző az olimpiai ezüstérmes, tizenkétszeres válogatott és kilencszeres magyar bajnok egykori újpesti labdarúgó, Dunai III Edének a fia, akinek ez a hetedik kötete, és ezzel országos érdeklődést sikerült kiváltania. A könyv Kolár Endrének, az idősebb Dunai játékostársának a tragikus sorsát tárja elénk, akit nyomorúságos körülmények között ért a vég a Fülöp-szigeteken nyolc évvel ezelőtt. A hirtelen széles körben ismertté váló Dunai Edével beszélgettünk.

20220211 budapest dunai ede olimpiai ezüstérmes magyar labdarúgó. Kilencszeres magyar bajnok. A sportsajtóban Dunai III néven szerepelt. havran zoltan magyar nemzet

– Mi volt otthon a fontosabb, a foci vagy az Újpest?

– Nehéz különbséget tenni. Imádtam focizni már az óvodában, majd az iskolában is, ezzel telt el a szabadidőm, és amennyi meccset lehetett nézni akkor a tévében, azt mind megnéztem. Ugyanakkor az édesapám miatt az Újpest minden felett állt, ez nem lehetett kérdéses.

– Kisgyerek volt a hetvenes években. Mennyire emlékszik rá mint futballistára?

– Hetvenkilencben még bajnokok voltak, én pedig kilencévesen már játszottam az Újpest kölyökcsapatában, és szedtem a labdát apuék meccsein még kettős rangadókon is. Ezek a mai napig élénken bennem élő emlékek, utána pedig, amikor ő átigazolt a Volánba, már egyedül jártam ki minden egyes mérkőzésére.

– Inspirálta az édesapja?

– Ami a focit illeti, igen, természetesen. Róla tudni kell, hogy a futballon kívül semmi sem érdekli. Amikor az Idegen földbe temetve könyvem bemutatóján megkérdezték tőle, hogy tetszett neki, őszintén megmondta, hogy sehogy sem, mert ő nem olvas könyveket, az enyémet sem. Nem jár színházba és moziba sem, engem viszont kicsi koromtól fogva rengeteg dolog érdekel. A foci csak egy szelete az életemnek, imádom a színházat, a filmművészetet, az irodalmat; ezekben ő nem tudott inspirálni, külön utakon járunk.

– Mi késztette arra, hogy írni kezdjen?

– Eredetileg rendező vagy operatőr szerettem volna lenni, de ezek nem jöttek össze. Később olyan cégeknél dolgoztam, amelyeknél termékbemutatókat és reklámszövegeket kellett írni. Nem különösebben érdekeltek, de ha már úgyis ott ültem a gépnél, próbáltam kevésbé unalmas témákat is találni. Az első az volt, amikor észrevettem, hogy édesapám egykori csapattársa és barátja, Fekete László hatvannégy éves lenne. Sok megemlékezést felhozott az internet, de mindegyik száraz tényeket sorolt és egy kaptafára készült. Egyik unalmasabb volt a másiknál, és gondoltam, írok egy személyes anyagot róla, elvégre húsz évig szomszédok voltunk, kisgyerek korom óta ismertem őt. Feltettem a közösségi oldalamra, és meglepően nagy sikert arattam vele.

– Hogyan lett ebből könyvírás?

– A sikeren felbuzdulva megírtam a hasonló személyes élményeimet több újpesti legendáról, és egy napon megkeresett egy kiadó, hogy lenne-e kedvem ezeket a történeteket kiegészítve, kibővítve könyvbe rendezni. Érdekelt a feladat, és ebből lett a 11 újpesti legenda című kötet, majd jött a Lila karácsony a Szusza Ferenc és Zsengellér Gyula nevével fémjelzett korszakról, valamint a hatvanas évek Újpestjének a mindennapjairól.

– A legfrissebbel, az Idegen földben eltemetve című könyvvel együtt hétnél tart. Mindegyik témája újpesti kötődésű – nem gondolt arra, hogy bővíteni kellene a kört?

– Hét és fél az a hét, mert a 11 újpesti legendát ki kellett adni másodszor is, és akkor hozzátettem még hármat. A válaszom pedig az, hogy de, gondoltam rá, de nemcsak más klubok, hanem más terület felé is szeretnék fordulni. Ráadásul az eddigiek sem klasszikus futballkönyvek, nem meccsekről szólnak, hanem emberi sorsokról. Ilyen Tóth Zoltán disszidálásának a háttere vagy Schumann Péter tragédiája, akinek mindkét lábát amputálni kellett, és egy öregek otthonában telnek a napjai katasztrofális anyagi körülmények között. Ez arról szól, hogy miként képes ilyen helyzetben is mosolyogni és bizakodni, a szerzői jogdíjamat pedig neki adtam, mert nagyobb szüksége volt rá.

Dunai Ede és Schumann Péter

– Tragédiát dolgoz fel az Idegen földbe temetve című könyve is, Kolár Endre tragédiáját, aki a Fülöp-szigeteken elképesztően nyomorúságos körülmények között, elfelejtve hallt meg. Az elmúlt hetekben erről rengeteget írt a sajtó. Ez volt a cél, a figyelem felkeltése?

– Tulajdonképpen igen, azt szerettem volna, ha Bandit haza lehetne hozni és itthon méltó módon eltemetni. Ehhez felajánlottam a szerzői jogdíjamat, de az nem lenne elég. Szerencsére egy újpesti kötődésű üzletember felvállalta az ügyet, így összejön a szükséges négymillió forint, csak a járványhelyzeten múlik, hogy mikor válhat valóra az elképzelésünk. Több cikkben az áll, hogy haza akarjuk hozni Kolár Endre hamvait, de ez tévedés, őt ugyanis nem hamvasztották el, hanem az Fülöp-szigeteki állam költségén eltemették. Így nehezebb lesz a dolgunk, mert a földi maradványait kell majd hazaszállítani. Ehhez képest mellékes, hogy egyszeres kupagyőztesként írtak róla, holott ötszörös bajnok és háromszor nyert itthon kupát.

KOLÁR ENDRE EMLÉKEZETES GÓLJA A BENFICA ELLEN

– Másodszor jön elő, hogy lemondott a jogdíjáról. Ennyire nem a pénzért ír?

– Ennyire kevés a jogdíj. Mindössze tíz százalékot kap az eladásból a szerző, és nyilván nem ebből élek. Ugyanakkor, ha sokat el tudok adni, akkor például Schumann Petinek segíthetek vele. A járvány miatt sokáig el volt zárva a külvilágtól az öregek otthonában, de amint kijöhetett, szerveztem neki dedikálásokat. Nagyon élvezte, mert újra élhetett, hosszú sorok álltak ott miatta. Az emberek hajlamosak apróságokat is tragédiaként megélni, de az ő, valamint Kolár Bandi sorsa ráébresztheti őket, hogy milyen szerencsések, és mi az igazi tragédia – nekem pedig éppen ez a szándékom a könyvekkel.

– Meglepve olvastam, hogy négyszeres magyar snookerbajnok, de a nemzetközi porondon is szép eredményei vannak. Hogyan lett a futballból snooker?

– Újpesten a tartalékbajnokságban játszottam, én voltam a házi gólkirály. Jól ment a játék nagyon, de a felnőttcsapat edzője, Varga István sehogy sem akart nekem lehetőséget adni, annak ellenére sem, hogy a csapat alig rúgott gólt. Hozzáteszem, végül így is megnyerte a bajnokságot kilencvenben, igaz, még aznap kirúgták. A snookert a tévében láttam először, nagyon tetszett, majd ki is próbáltam, két futballedzés között és után rendszeresen mentem játszani. Aztán egyre inkább úgy láttam, hogy nem vagyok rosszabb a hazai legjobbaknál, ezért versenyeken is indultam. Csapatsportban nehezebb egyértelműen bebizonyítani, hogy jobb vagy a vetélytársadnál. Fájt a mellőzés Újpesten, hiába hívtak, máshol nem akartam játszani, ezért abbahagytam a futballt, és a snookerben mutattam meg, hogy mire vagyok képes.

Dunai Ede, a snookeres

– A snookerben elért sikerekből meg lehetett itthon élni?

– Meg, de ez más, mintha futballista maradtam volna. Még a másodosztályban is jobban kerestem volna, ráadásul rendszeres, fix fizetést kapva, míg a snookerben ilyen nincs. Ott csak akkor jutsz pénzhez, ha nyersz. Ha elindulsz egy versenyen, de már az elején kikapsz, akkor üres zsebbel mész haza. 

– Említette, hogy a futballon kívüli világról is szeretne írni. Ez milyen terveket jelent?

– A Facebookon jóval tízezer fölött jár a követőim száma, akik rendszeresen olvassák az ott megjelenő írásaimat, közülük sokan még csak nem is jártak focimeccsen, csak kedvelik mondjuk a stílusomat. Ők is ösztönöznek a témaváltásra. Az édesanyám a Vígszínházban dolgozott büfésként, így a futballpálya mellett a színházban telt az életem egy része. Beültem a darabokra, és az összes színésszel nagyon jó kapcsolatba kerültem Kern Andrástól Tahi Tóth Lászlón keresztül például Szakácsi Sándorig, és róluk is elkezdtem megjelentetni a kulisszák mögé bepillantást engedő írásokat, amelyek nagyon népszerűek lettek. De bővítem a kört zenészekkel, költőkkel és írókkal is, a következő könyveim inkább róluk szólnak majd. 

Borítókép: Dunai III Ede, a volt válogatott játékosa, és fia, Dunai Ede, aki a könyveivel öregbítette a család hírnevét (Fotó: Havran Zoltán)