– Hogyan tekint vissza a Lokinál töltött nyolc hónapra?
– Javarészt pozitívan. Hálás vagyok a lehetőségért, amit kaptam – persze nem bántam volna, ha tovább tart ez az időszak. Egy biztos, mindjárt az edzői karrierem elején rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. Azzal a céllal mentem oda, hogy olyan stílust alakítsunk ki, amely a nyugat-európai labdarúgás felé megy. Játszani akartuk a futballt. Ilyen voltam labdarúgóként, és ehhez ragaszkodom edzőként is. Magyarországon sajnos kevés klub vállalja a labdakihozatalra épülő szép focit – természetesen vannak kivételek, minden tiszteletem az övék! Amikor átvettem a csapatot, huszonnégy forduló elteltével az élen állt, és aztán aranyérmesként is zárta bajnokságot, ami arról tanúskodott, hogy az általam elképzelt játékkal is eredményes volt a DVSC.
– Az imént úgy fogalmazott, javarészt pozitívan gondol vissza a debreceni hónapokra. Mi volt a negatívum?
– A Kecskemét elleni Magyar Kupa-meccsen feladtam az elveimet. Akkor már nagy nyomás nehezedett ránk, mindenki elvárta, hogy továbbjussunk, mi pedig, szem előtt tartva, hogy csak az eredmény számít, antifocit játszottunk. Ki is kaptunk. A rendes játékidő leteltekor még vezettünk, de a ráadás utolsó pillanataiban egyenlített az ellenfél, majd a hosszabbítás hajrájában a győztes gólt is megszerezte. Meglehet, ha kihúzzuk egy nullával, még mindig én vagyok a Loki edzője, utólag mégis azt mondom, nem akkora baj, hogy így alakult, mert számomra bebizonyosodott, a bunkerfutballal legfeljebb ideig-óráig lehet valaki sikeres. Félreértés ne essék, sajnáltam, hogy kiestünk, ugyanakkor ez csak megerősített abban, hogy ha elindulok egy úton, arról nem szabad letérni. Eszem ágában sincs magam Pep Guardiolához, Jürgen Klopphoz vagy két korábbi edzőmhöz, Luciano Spallettihez és Niko Kovachoz mérni, de aki ismeri a munkásságukat, tudja, nincs az a pénz, amiért lemondanának az általuk képviselt filozófiáról. Élmény nézni azt a focit, amit csapataikkal játszatnak, nekünk is ezt az irányt kellene követnünk. A buszt bárki be tudja tolni a kapu elé, egy kontrából elért góllal még lehet is nyerni egy nullára, ám aligha ez a hosszú távú siker receptje.
– Utólag nem bánja, hogy a kecskeméti mérkőzés után felajánlotta a lemondását?
– Ha valaki így tesz, számolnia kell azzal, hogy elfogadják. Annyit megjegyeznék, hogy nem kértem, nem kaptam egy forintot sem a távozásom után. Feladtam az elveimet, a tanulópénzt megfizettem. Ma is állítom, az elképzelés jó volt. Ezt bizonyítja az is, hogy miután Kecskemétről visszaértünk Debrecenbe, tizenhárom játékos keresett meg azzal, hogy gondoljam át a döntésemet, mert nem szeretnék, hogy elmenjek. Ez jólesett, de már nem volt visszaút, másnap a vezetők közölték, hogy elfogadják a felmondásomat. Nem is volt ezzel semmi probléma.
– Szavaiból úgy veszem ki, a történtek nem szegték a kedvét.
– Egyáltalán nem! Valahol mindent el kell kezdeni. Én az NB II-ben kezdtem, de büszke vagyok a bajnoki címre, és szerintem amiatt sem kell szégyenkeznem, hogy amikor elköszöntem a Lokitól, a tizedik helyen állt. Ahogyan amiatt sem, hogy amíg tudtam, kitartottam az elképzeléseim mellett. A futballfilozófia szerintem szent! Amikor nézem a magyar csapatok nemzetközi meccseit, és a játékosok a saját térfelükön passzolgatnak, gyakran hallom, hogy a riporter már-már fohászkodik: „Jaj, csak ne hátul ne!” Ezt miért nem hallom a Manchester City vagy a Liverpool mérkőzésén? Sok vitám volt abból, hogy amikor valaki azzal jön, a magyar futballisták nem képesek nyomás alatt játszani, nem képesek kihozni a labdát, rávágom, hogy de, képesek! Főleg itthon. Nem a Bayern vagy a Real ellen kell kihozniuk a labdát, hanem NB I-es együttesek ellen! Ehhez a stílushoz persze szükségeltetik egyfajta képzettség, a kapusnak is jónak kell lennie lábbal, és igen, fontos az is, hogy az edzőben legyen elég bátorság. Annak mindenesetre örülök, hogy a honi edzőképzés ebbe az irányba megy, vezetője, Fórián Zsolt és Róth Antal előadásai is ezt erősítik. Jó látni ezt a törekvést.
A teljes interjút a Nemzeti Sport honlapján olvashatják.
Borítókép: Huszti Szabolcs (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)
