A népes és szakértő hallgatóság (Mocsai Lajos rektor, Wladár Sándor olimpiai bajnok, a MÚSZ elnöke, idősebb Cseh László, az első magyar ifjúsági Európa-bajnok, Kemény Ferenc vízilabdaguru, Tóth Ákos, a Testnevelési Egyetem tanára, korábbi szövetségi kapitány, Martinek János, az öttusázók szövetségi kapitánya, Vad Lajos, a bajnoki döntős OSC vízilabda-csapatának edzője), valamint az opponensek mindvégig lenyűgözve hallgatták az érdekfeszítő, humoros elemekkel fűszerezett prezentációt.
Dr. Magas István, egykori olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnok vízilabdázó, a Corvinus egyetem professzora vezette a bírálóbizottságot, amelynek nem volt nehéz dolga, hiszen a fantasztikusan színvonalas és szórakoztató előadás – Az úszósport fejlődési tendenciái a világversenyek alapján, 1972 és 2017 között – ellenállhatatlanul lekötötte a jelenlévőket.
Sós tanár úr nem véletlenül választotta kiindulópontnak 1972-t, a müncheni olimpia évét, hiszen jómaga ekkor robbant be az úszósport élvonalába, 2017 pedig a budapesti világbajnokság esztendeje, amelyiken először dirigálta szövetségi kapitányként legjobbjainkat.
A közbeeső 45 évet három, nagyjából egyenlő időszakra osztotta fel Sós: 1972 és 1986 az első periódus, 1987 és 2001 a második, 2002 és 2017 a harmadik.
Az első korszak sportági elméletének meghatározója James Counsilman mérföldkövet jelentő munkája, Az úszás tudománya 1968-as megjelenése volt, amely évtizedekre meghatározta az úszósport edzéselméletét, mint ahogy az 1977-es A versenyúszás kézikönyve című munkája is. Akkoriban döbbent rá a szakma, hogy az edzésmunka extenzív lehetőségei kimerültek, a heti 120-130 kilométernél egyszerűen nem lehet többet úszni. Ekkor történt az, hogy az 1500 méteres férfi gyorsúszás világcsúcsa 1972 és 1976 között többet javult, mint az 1976-ot követő 41 évben együttvéve. Megszületett a konklúzió: az aerob munka és az aerob állóképesség fejlesztése elérte lehetősége határait.
Ekkor kezdődött el a mai napig tartó folyamat, ami során az anaerob kapacitás maximális kihasználása a cél.
Ebben az időszakban dolgozta ki Nagy József a hullámmellúszás technikájának elméletét, és kezdett hozzá a gyakorlati megvalósításhoz, melynek csúcspontját a tanítvány, az amerikai Mike Barrowman olimpiai bajnoki címe jelentette 1992-ben, Barcelonában. Ezekben az években a mell- és a vegyesúszás időeredményeinek, világcsúcsának fejlődése messze felülmúlta a többi úszásnemét, Nagy újításának köszönhetően.
Sós Csaba és Wladár Sándor
A második vizsgált időszak meghatározó szakmunkája a NOB gondozásában megjelent Swimming című könyv volt, az előző húsz év szakmai eredményeinek összegzése. A könyv egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy gyermekkorban az úszók terhelhetősége gyakorlatilag korlátlan, éppen ezért a túledzettség veszélye is fenyeget. Ekkor forradalmasította a hátúszást a bukóforduló 1991-es engedélyezése, s a víz alatti delfin térhódítása, amelynek már anyagcserei vonatkozásai is voltak.
Ebben az időszakban már közismert volt Széchy Tamás elmélete az ötödik úszásnemről, a vegyesúszásról. Hogy mennyire igaza volt Széchynek, azt maga Sós bizonyította, amikor egy országos bajnokságon simán legyőzött egy olyan versenyzőt, aki amúgy mind pillangón, mind háton, mind mellen és még gyorson is jobb eredményekkel rendelkezett…
A harmadik időszakot Michael Phelps, a valaha volt legnagyobb úszó (sportoló?) dominanciája jellemezte, továbbá a cápadresszek 2008-as megjelenése, amikor egy év leforgása alatt 198 (!) világcsúcs született, mígnem diszkvalifikálták a kivételes gyorsaságot eredményező sportruházat használatát.
Sós rámutatott a téziseiben a magyar úszósport rákfenéjére is, miszerint gyerekkorban túledzik a versenyzőket, s ahogy elérik a tizennyolc éves kort, már nincs hová fokozni a terhelést, nem lehet új impulzust adni az úszóknak.
A professzorjelölt előadását egyöntetű elismerés, vastaps fogadta, a bírálók, opponensek 96 százalékos eredményt szavaztak meg a munkára, s ezek után aligha lehet kétséges, hogy egy-két éven belül meglesz az úszás tanszék első professzora.
