Leo, az örök futballista

Hétszeres magyar – négyszer a Ferencvárossal, háromszor a Debrecennel –, egyszeres ciprusi bajnok: Leandro de Almeida minden bizonnyal a legsikeresebb aktív magyar labdarúgó. Igaz, a Brazíliában született, harmincnyolc éves játékos a nyáron felhagyott a profi futballal, kettős szerepkörben, játékosként és pályaedzőként segíti az FTC NB III-ban szereplő második csapatát. Leótól érdemes tanulni.

Leandro már nem zárja ki, hogy edző lesz belőle Fotó: Teknős Miklós

– Hogy ízlik az új szerepkör?

– Élvezem. Mindenekelőtt azért, mert játszhatok. Beláttam, hogy profi szinten véget ért a pályafutásom, de nem akartam leállni. Jöhetnék azzal, hogy fontos a levezetés, ügyelnem kell az egészségemre, de az az igazság, hogy imádok futballozni, az öltöző és a meccsek hangulata nélkül egyelőre nem tudom elképzelni az életem. Még egy éve sem gondoltam volna, hogy edző leszek, de ez a kettős szerepkör kimondottan tetszik. Segítek Máté Csabának a munkában, emellett játszom, s ráadásul mindezt a Fradiban tehetem, ez így tökéletes.

– Nem is hívták máshová? Még az NB I-ben is akad olyan csapat, amelyiknek a segítségére lehetne.

– Bárkivel beszélgettem az elmúlt évben, mindenkinek azt mondtam, hogy befejezem, ezért ezt mindenki tényként kezelte. A télen még úgy készültem, hogy majd Haáz Ferenc (a Ferencváros technikai vezetője – a szerk.) szülőfalujában, a Gerjenben játszom a megye egyben. A tavasszal körvonalazódott, hogy a Fradinak lesz NB III-as csapata, amikor aztán Máté Csaba felkért, hogy legyek a segítője, eldőlt a folytatás. Czvitkovics Péter barátom így is csábított a III. kerülethez, de bele kellett törődnie, hogy nekem a Fradi az első.

Fizikailag kiválóak a fiatalok

Leandro már nem zárja ki, hogy edző lesz belőle
Fotó: Teknős Miklós

– S milyen az NB III, milyen a csapat? A rajt mindenesetre jól sikerült, négy meccs, három győzelem, egy döntetlen.

– Sokan óvtak a harmadosztálytól, mondván, az idegenbeli meccseken majd beszólnak, kikezdenek. Eddig csak jó tapasztalataim vannak, csupa kulturált mérkőzést játszottunk. A fiúkról is csak a legjobbakat mondhatom. Tudtuk, hogy vannak közöttük tehetségek, de ez az életkor, amikor az utánpótlásból át kell lépni a felnőttek közé, senkinek sem egyszerű. Motiváltak, az edzéseken mindent beleadnak, s a mérések is bizonyítják, hogy olyan sprintekre képesek, mint az első osztályúak. Taktikailag persze sokat kell fejlődniük, de ez természetes.

– Hogyan telnek a mindennapok? Az edzéseken edző, vagy játékos vagy?

Mindkettő. Muszáj edzenem, hogy bírjam a meccseket, de minden gyakorlatot nem végzek el. Elmondom a véleményemet, kinek miben kellene fejlődni, milyen hibákat kell kijavítani. Az eddigi eredmények alapján működik a rendszer.

– S mikor hagy fel végleg a futballal?

– Soha... Az öregfiúk közé már most hívnak, idővel valószínűleg ott kötök ki. Már évek óta mindig csak egy idényre tervezek, most sincs másképp. Tudom, hogy ezek nagy szavak, de így igaz, nekem mindig a foci volt az első. Az, ami vele jár, mindenekelőtt természetesen a pénz, fontos, de a játék élvezete mindennél fontosabb.

– S az eldőlt, hogy idővel edző lesz?

– Még most is óvatos vagyok. Belekóstolok, megszerzem a szükséges papírokat, de pontosan látom, hogy ez egy külön szakma. A futballista múlt természetesen előny, de csak abból nem lehet megélni.

Jó családban nevelkedett Brazíliában

– Térben és időben nagyot ugorva, Brazíliában nevelkedve törvényszerű volt, hogy szerencsét próbál a futballal?

– Az igen, minden egyéb sztereotípia azonban sántít. Még ma is sokakban az a kép él, hogy Brazíliában az emberek többség favellákban él, a fiúk az utcán fociznak, s közülük tündökletes tehetségek kerülnek ki. Középosztálybeli, jó családból származom, nem csupán jártam iskolába, apám megkövetelte a tanulást.

Már négyévesen a helyi klubban fociztam, pontosabban egészen tizenöt éves koromig kizárólag futsaloztam. Imádtam, nem is foglalkoztatott a nagypályás futball. Apám döntötte el a kérdést.

A szomszédos településre hívtak egy profi futsalklubhoz, fizetést is kaptam volna, de apám nem engedett. Azt mondta, vagy kipróbálom a nagypályás futballt, vagy menjek tanulni.

– Jól döntött az édesapja?

– Ezt már soha nem tudjuk meg. A futsalban tényleg nagyon jó voltam, ott a gyorsaság kevésbé fontos, inkább a technika és a gondolkodás, a nagypályán viszont nem voltam elég dinamikus, amivel mindig küzdöttem.

Bemutatkozásképpen naranccsal dekázott

– Hogyan került csupán tizenhét évesen Magyarországra?

– Emlékszem, az akkori csapatommal, a Londrinával az állami U19-es bajnokságban az egyik meccs szünetében mondták a srácok, hogy menedzserek vannak itt, mutassuk meg, hogy mit tudunk. Mentünk, mint a küldött ördögök... Hazamentem, s hamarosan azzal hívott egy menedzser, hogy van lehetőségem Magyarországra menni. A szüleim féltettek, de én eldöntöttem, megyek. Egy hét múlva itt voltam.

– Mit tudott akkor Magyarországról?

– Azt, hogy Európában van, s hogy jó a futballmúltja. Ennyi elég volt. A legtöbb brazil srác úgy gondolkozik, csak jusson át Európába, szinte mindegy, hogy melyik országba, ott aztán már felhívhatja magára a figyelmet.

– A megérkezésekor egyből komoly próbatételé elé állították, a reptéren naranccsal kellett dekáznia, ahogy azt az esti híradóban mindenki láthatta...

– Ezt én sem értettem. Ismét a sztereotípia, miszerint a brazilok annyira tehetségesek, nekik az sem jelent gondot, hogy naranccsal dekázzanak. Kész szerencse, hogy gyerekkoromban ezt is gyakoroltam. Csak azért, mert így puhítottam meg a narancsot, s utána könnyebb volt kifacsarni a levét.

Az élet iskolája Bükön

– Az MTK-ba hívták, de aztán Szombathelyre, sőt Bükre került. Milyen volt ott az élet egy brazil srácnak?

– Az volt a felnőtté válás iskolája. Az MTK-nál fiatalnak tartottak, ezért eladtak a Haladáshoz. Ott Vincze Géza nem számított rám, ezért kölcsönadtak a harmadosztályú Büknek. A csapat akkor az NB III-ban szerepelt, nem tagadom, elbizonytalanodtam, valóban jó döntés volt-e Magyarországra jönni. Ám nem volt idő agyalni. Bükön ráadásul felkarolt Nagy Mihály, az akkori edző, törődött velem, ugyan csak délutánonként volt edzés, de reggelente mindig előírt nekem futóedzést. S Bükön tanultam meg rendesen magyarul.

Egy ikerház egyik felében laktam másik két sráccal. Nekem már csak a konyha jutott, ott volt az ágyam.

A ház másik felében egy idős házaspár élt, a fiuknak pedig a kert végében volt a sírköves műhelye. Nagyon jóindulatúak voltak velem, sokat beszélgettünk, még a gravírozást is kipróbáltam. Amikor aztán Keszei Ferenc lett a Haladás edzője, Nagy Mihály elvitt, hogy járjak oda edzeni, s persze tolmácsolni a csapat brazil játékosainak. Az egyik alkalommal Halmosi Péter a válogatottal készült, ezért beálltam a kétkapus játékba. Jól mehetett, mert Keszei megkérdezte, miért nem a Haladásban focizom. Így kerültem vissza a Haladáshoz. Zűrös évek voltak a magyar labdarúgásban. Folyamatosan változott a kiírás, kiestünk az NB II rájátszásába, ahonnan visszakerültünk, a következő idényben aztán újra kiestünk, a Magyar Kupában viszont a döntőig jutottunk. Nekem szerencsére egész évben jól ment a játék.

Fradi, Debrecen, Ciprus

– Hívta a Ferencváros, s innen már jól ismert a pályafutása.

– Azon a nyáron nem csak a Fradi, az összes NB I-es csapat csábított. Egervári Sándor akkor szerződött Dunaújvárosba, ő nagyon akar vinni magával, de azt az MTK megakadályozta. A Fradiról persze már tudtam, hogy a legnépszerűbb csapat, s amikor megismertem Garami Józsefet, biztos voltam abban, hogy jó kezekbe kerülök.

– Három szép idény után újra zűrös idők jöttek. A Debrecen elleni botrányos meccs 2005-ben, az utolsó fordulóban, fél éves brazil kitérő, majd 2006-ban éppen a Lokihoz igazolt. Ezt hányszor vágták a fejéhez?

– Sokszor. A tények pontos ismerete nélkül. Azt hányták a szememre, hogy elmenekültem, pedig azt megelőzően igazoltam a DVSC-hez, hogy a Fradit az NB II-be száműzték. Helyesebben eladtak. Kellett a pénz a klubnak, ezért megmondták, mindenképpen eladnak. De nem panaszkodom, három bajnoki címet nyertem a Lokival, szerepeltem a Bajnokok Ligájában, stabil válogatott lettem, s Debrecenben születtek a gyerekeim. S az ottani teljesítményemnek köszönhetően ajánlott szerződést az Omonia. Pályafutásom legszebb éveit töltöttem Cipruson. Jól ment a játék, ott is bajnok lettem, s az egész család nagyon jól érezte magát ott. Az is felmerült, hogy végleg ott telepedünk le. Egyedül az bántott, hogy a válogatottba éppen Egervári Sándor, akivel nagyon jó volt a kapcsolatom, nem hívott meg. Amikor kinevezték, egyből megkeresett, megszerveztük, hogy kijön az egyik meccsre, jól is játszottam, de aztán kiderült, hogy fel sem vették a jegyeket.

Két keserű pirula

– A Fradi hívására jött mégis vissza Magyarországra?

– Igen, bár sérülés miatt egy évvel később a tervezettnél. Jó döntés volt, háromszor is bajnok lettem, pályafutásom végén ennél többet nem remélhettem.

– Esetleg még Európa-bajnoki és Európa-liga szereplést. Keserű pirula, hogy Bernd Storck nem vitte ki a 2016-os Eb-re, Szergej Rebrov pedig egy éve kihagyta a Ferencváros El-keretéből?

– Igen, az, de ennyi, nem több, nem sértődtem meg ezen, ilyen a profi futball, másnak, akár hasonló képességekkel a fele sem adatott meg, mint nekem.

Nagyon boldog voltam, hogy a válogatottban Pintér Attila, majd Dárdai Pál újra számított rám, kerettag voltam még a norvégok elleni pótselejtezőn is, csak az Eb-re nem utazhattam. A Fradiban is nagy élmény lett volna búcsúképpen telt házas meccseket játszani a nemzetközi porondon.

– A fia focizik?

– Persze, tiszta apja. Az U12-ben játszik, technikás, jól lát a pályán, de kicsit lehetne gyorsabb. Ha futballista akar lenni, sokat kell dolgoznia, hogy dinamikusabb legyen.

Apja fia

– Segít neki, foglalkozik vele külön?

– Sokat beszélgetünk, de edzést nem tartok neki, jó kezekben van. Bár a magyar képzési rendszerrel nem értek egyet mindenben. Saját példámon is tudom, mennyire fontosak a futsalos, ha úgy tetszik, a kispályás alapok. Meg kicsit mesterkéltnek tartom az olyan szabályokat, hogy U7-ben nincs kapus, nem számolják a gólokat. Mi négyévesen pontosan tudtuk, mi az eredmény, s aki gyerekként nem viseli el a felelősséget, abból sohasem lesz profi futballista.

– Magyar felesége van, itt él a két gyerekével, s már önt is magyarnak tekintjük. Olykor azért van honvágya?

– Szerencsére minden télen hazamegyünk az ünnepekre, s hozzánk is gyakran jönnek a rokonok. Szeretek Magyarországon élni, s különben is, elég megnézni a futballt, sőt csak a Fradit, nem muszáj hazautazni, Brazília eljött Magyarországra is.