– Váltottak néhány szót Kopasz Bálinttal? – indítottuk a beszélgetést Gecső Tamással, aki K–1 1000 méteren az igazán magyaros negyedik előfutamból jutott tovább a középdöntőbe negyedikként, hiszen az első helyen Kopasz, a harmadikon a szlovákiai Gelle Péter lapátolt be a célba.
– Nem, mert Bálinttal nem együtt jöttünk ki a partra, a rajtnál pedig ugyan egymás mellett voltunk, de olyankor már nincs beszélgetés, mindenki a futamra koncentrál.
– Milyen érzés német színekben indulni egy magyarországi vb-n?
– A magyar állampolgárságom megmaradt, szóval, tulajdonképpen én is itthon vagyok. Ezzel együtt kétségkívül érdekes a helyzet, és úgy érzem, hogy a magyar edzői stáb nem feltétlenül kedvel. Ám bízom abban, hogy amikor a szurkolók biztatják a hazai versenyzőket, abból egy kicsi nekem is jut. Egyébként 2012-ben ezen a pályán nyertem az Európai Olimpiai Reménységek Versenyén, és ezt jó előjelnek tekintem.
– Most mi a cél?
– Szeretnék bekerülni a döntőbe, ami a világkupákon nem okozott gondot, a fináléban pedig az első öt közé kellene kerülnöm az olimpiai kvótáért. Bár az is igaz, hogy az ötszázas négyesünk és az ezres párosunk biztosan megszerzi a kvótát, és csak hat tokiói hely van. Ezért a jövő évi válogatókon a párosra hajtok rá.
– Pedig tavaly négyesben lett világbajnok, igaz, ezer méteren.
– Ami már nem olimpiai szám, és így kisebb a presztízse is. Ettől függetlenül persze nagyon örültem annak a vb-aranynak, főleg azután, ami 2017-ben történt velem. Gyalog is szinte csak három perce lakom a vasútállomástól, de siettem, felpattantam a kerékpáromra, és egy hirtelen fékezésnél hatalmasat estem, rá a vállamra. Volt szakadás, zúzódás, megműtöttek, így csak januárban tudtam elkezdeni az edzéseket. A peches történetnek mégis happy end lett a vége.
Fotó: Mirkó István
– A németországi története hogyan kezdődött?
– Hat éve csak azért mentem ki Németországba, hogy nyelvet tanuljak, a kajak-kenunak köszönhetően kerültem egy berlini sportiskolába. Ott viszont a kajakozástól teljesen elment a kedvem, egyedül voltam, nem éreztem jól magam. Egy év után váltottam, átmentem Potsdamba, ami földrajzilag nem volt nagy váltás, mert csak húsz kilométerre van Berlintől. A különbség azonban ég és föld, abszolút profi körülmények közé kerültem, és itt csatlakozott hozzám a három évvel idősebb bátyám is. Éppenséggel ő most jutott abba a szakaszba, hogy beleunt a kajakozásba, de talán nem végleg szakított a sportággal. Nekem viszont Potsdamban nagyon megjött hozzá a kedvem. A klubunkról csak annyit, hogy a világon szerintem nálunk van a legtöbb olimpiai és világbajnok.
– Gyorsan befogadták?
– Eleinte néhány beszólást el kellett viselnem, és a gulyáslevessel is sokszor poénkodtak velem, de úgy érzem, mostanra már szerethető lettem.
– A riói olimpián a férfi párost és a négyest is a német kajakosok nyerték. Mitől ilyen jók?
– Nagyon intenzívek az edzéseink, és megesik, hogy naponta négyszer is beülünk a hajóba. Reggel nyolctól fél tízig, tizenegytől délig, délután háromtól fél ötig, majd öttől hatig. Megmondom őszintén, ilyenkor a negyedik edzésbe mentálisan már nem könnyű nekifgogni. Emellett tényleg csak aludni és enni van lehetőség, pedig én még a berlini Műszaki Egyetemen is tanulok. Számomra szokatlan volt, hogy az egységek összeállítása nem olyan fakultatív, mint Magyarországon, Németországban sokkal inkább az edzők szava dönt. De fair döntéseket hoznak, aki jól megy, az biztos bekerül egy jó hajóba. Hatalmas a konkurencia, ám azért dolgozom, hogy én is ott lehessek az olimpián.
Fotó: Mirkó István
– Lehet, hogy magyar színekben könnyebb dolga lenne. Volna visszaút?
– Magam is úgy gondolom, hogy Kopasz Bálint kiemelkedik a mezőnyből, de a négyesbe lenne esélyem bekerülni. Ez azonban csak elmélet. Bár huszonkét évesen még fiatal vagyok, ahhoz már öreg, hogy mindent visszacsináljak.
