– A tizenhét évvel ezelőtti döntő a mai napig fáj, elvégre Portugáliában rendezték a tornát, saját szurkolóink előtt koronázhattak volna meg minket. A legegyszerűbb válasz az lenne, hogy egy gól hiányzott, mert azzal legalább döntetlenre menthettük volna a Görögország elleni finálét, de ennél nyilván összetettebb a válasz. Az a görög csapat mentálisan hihetetlenül erős volt, nagy taktikai fegyelem és hibátlan szervezettség jellemezte. Az ellenfél egyszer sem hibázott, mi pedig bármivel próbálkoztunk, sehogy sem tudtunk gólt szerezni. Miután hátrányba kerültünk, mindent megpróbáltunk, de ennyi év távlatából azt mondom, inkább a szívünkkel játszottunk, nem pedig az eszünkkel. Álomvilágban éltünk, meneteltünk, a szurkolók mögöttünk álltak, minden adva volt, hogy aranyérmet szerezzünk. A döntő előtt el sem tudtuk képzelni, hogy ne a mi nyakunkba kerüljön az aranyérem. Nem arrogancia és nagyképűség miatt, hanem mert belül egyikünk sem hitte volna, hogy a portugál álom nem győzelemmel ér véget. A vereségre nem is gondoltunk, biztosak voltunk benne, hogy nyerünk. Az élet sajnos más befejezést írt.
