– A járvány miatt sorra maradnak el a meccsek a bajnokságban. Tudja követni, hogyan áll éppen a Körmend?
– Nem, de nem a járvány miatt. Két éve nem vagyok képben a csapatról, azóta nem járok mérkőzésekre. Olyan személyi konfliktusok történtek, amelyekből azt vonhattam le, hogy nincs rám szükség, és ezért nem vagyok tisztában a csapat életével.
– Ezt nagyon furcsa hallani a Körmend első, legendás nyolcvanhetes bajnokcsapatának a tagjától, a klub ikonjától, a Körmendi Hírességek Csarnokának és a magyar kosárlabda Halhatatlanok Csarnokának tagjától…
– Furcsa mondani is, de ez van. Úgy érzem, amennyit tettem a kosárlabdáért a városban, nem azt érdemeltem volna, ami a 2017–18-ban zárult idényben történt. Anélkül, hogy elmerülnénk a részletekben, Bebes István polgármesterrel, aki az említett első bajnokcsapatban a játékostársam volt, megromlott a viszonyunk, és úgy döntöttem, inkább kivonulok a sportágból, a tüske pedig még mindig bennem van.
– Körmenden miért éppen a kosárlabda lett a sportágak közül szent ügy?
– Erről Patonay Imrét kellene megkérdeznie, aki tagja volt a hetvenes években az élvonalba feljutott csapatnak, majd az első aranyéremnél edzőként irányított minket. Azt tudom, hogy itt is a futball volt az első, az NB II-ben ezernél is több ember előtt zajlottak a meccsek. Egyszer itt rendezték meg a magyar–luxemburgi B válogatott meccset, kisgyerekként labdát szedhettem, ami örök emlék. Aztán a labdarúgás visszafejlődött, a kosárlabda viszont feljutott az élvonalba, erősödött, és ahogy mondta, szent üggyé vált a városban.

Fotó: Teknős Miklós
– Mi tüzelte országos hírűvé a körmendi szurkolók fanatizmusát?
– Gondoljon bele: itt van egy kicsi, tízezres város, amely egy idő után országos felnőttbajnokságban aranyéremért küzd, többségükben helyi születésű játékosokkal. Ennél több nem kellett, és nekünk tényleg csodálatos szurkolóink voltak. Tűzön-vízen keresztül kitartottak mellettünk, jöttek velünk mindenhova, és a város imádta a játékosokat. A légiósokra családok mostak, olykor főztek, az én édesanyámat is beleértve, mindenki úgy segített, ahogy tudott.