Fülöp, az Aggteleki Nemzeti Park gólyája már a tizedik telét tölti idehaza. Előfordul, hogy társakkal vészeli át a hideg hónapokat, de leginkább magányosan. (Nem akarok más „gólyatollával” ékeskedni, az Esti Újságban olvastam a stramm madárról.) Fülöpöt egy kis hideggel nem lehet zavarba hozni. Ha épp élelem híján van, az itt-ott föllelt maradékok között csipeget, vagy leballag a folyóhoz, hiszen a kompnál nem fagy be a víz, ott mindig akad valami, meg inni is ott lehet. A tapicskolás után rendszerint fölszáll valamelyik kéményre, ott megszárad, fölmelegszik, s innen repül a fészkére. Fülöp korábban ugyanúgy vándormadárkodott, mint a többi gólya, fiókaként egy olasz madárkutató jelölte meg Spanyolországban, az Ebro folyó völgyében, vagyis járt ő már kétezer kilométerrel távolabb is. 2006 óta azonban ki sem mozdult az országból – rövid ideig Kenderesen is látták, de a telet akkor is Bodrogkeresztúron töltötte. Ornitológusok szerint a közhiedelemmel ellentétben nem a hideg, hanem az élelem hiánya hajtja idegen vidékre a költöző madarakat. Fülöp azonban igazi magyar gólya, lehet mondani, hazafi, aki áldozatra is képes, hogy ne kelljen elhagynia szülőföldjét.
Szép történet Fülöpé. Ismerősömnek az egészről az jutott az eszébe, mennyire hasonlítanak a magyar fiatalok a gólyákhoz. Lám, akik messzi országokba költöznek, nem is a hideg, hanem a megélhetés miatt döntenek úgy. Azok a maradnak, akik vállalják, hogy kapirgálással, csipegetéssel átvészelik a nehéz időszakot. Aki a költözést választja, azt szokta mondani, ő bizony nem hajlandó csipegetni, őt ne nézzék madárnak
