Szomorú „dicsőségünk”, hogy Leningrád és Sztálingrád után Budapesten dúlt a második világháború legvéresebb csatája. 1945. február 11-én, pár perccel este nyolc előtt Pfeffer-Wildenbruch erődparancsnok – dacolva a végső kitartást követelő Hitlerrel – rádióüzenetben közölte Berlinnel: a körbezárt német és magyar erőkkel kitör a várból. Sztálin még 1944. október végén adta ki a parancsot: november 7-ét Budapesten kell ünnepelniük a szovjet katonáknak. Csakhogy a Führernek is fontos volt az erőddé előléptetett város (Budapest Festung), részint a zalai olajmezők, részint a Balkánról visszavonuló csapatok biztosítása miatt. Ami Sztálinnak presztízst jelentett, a németeknek szusszanást a megmaradt hátországban.
A főváros lakosságára éhezés, vér és halál várt. Épphogy megszűntek az angolszász bombázások, máris megszólaltak a katyusák. Az ostromgyűrű bezárult, január közepén a németek az összes Duna-hidat felrobbantották. A védők légi összeköttetése megszakadt, vízi kapcsolat szóba sem jöhetett, az ejtőernyőkkel ledobott hadianyag, élelem alig segített, ezek egy részét ráadásul az ostromlókhoz fújta a szél A várban rekedtek (24 ezer német és 20 ezer magyar baka, valamint rengeteg civil) kilátástalan helyzetbe kerültek. A kitörésre készülőket háromszoros orosz gyűrű várta a vár aljánál. Talán tízezren élték túl a mészárlás első hullámát, a többieket a következő napokban vadászták le a közeli erdőkben, házakban, a romok között. A legközelebbi német vonalat alig nyolcszázan érték el
Vajon ha Hitler nem nyilvánítja erőddé a várost, és roboghat tovább a vörös ármádia, hol parolázik egymással Szerjózsa és Jimmy? Biztosan nem a Rajnánál. Nyugat-Európa alighanem Budapestnek köszönheti, hogy megúszta a „népi demokráciát”
