A meteorológiai tavasszal együtt a kilakoltatási időszak is beköszöntött március elsején – bár utóbbinak jóérzésű ember nem örül. Hát még az érintettek. A kiköltöztetési moratórium vége annyit tesz, a végrehajtási eljárás alatt álló ingatlanokat immár lakók nélkül, üresen kívánja értékesíteni a hatóság. Értsd: mese nincs, utcára teszik az adósokat. Bár a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar vezérembere azt mondja, az idei akció mérete elmarad a korábbiaktól, örömre így sincs ok. Nagyjából hatszáz lakáskiürítés várható; sok esetben a zavaros banki elszámolások miatt még folyamatban vannak a tárgyalások. A leggyakoribb, hogy a pénzintézet követelése nem egyezik a közjegyzői okiratban szereplő összeggel. Márpedig ha a lakás értékénél nagyobb a tartozás, a végrehajtó nem intézkedhet.
Az már most borítékolható, hogy a kilakoltatási szezonnal együtt a kilakoltatási riportok szezonja is elkezdődik – tévé-, rádió- és újságtudósítások tucatjai számolnak majd be a szomorú, hol zajos, hol zokogós eseményekről. Az embernek olykor összeszorul a szíve. Nincs ebben semmi meglepő, mindössze arra kell ügyelnünk, hogy eligazodjunk a riportok mellé fűzött – nem mindig pártsemleges – kommentárok, lábjegyzetek között. Merthogy ahány történet, annyi háttér, előzmény. Nincs két egyforma dráma. Van, aki valóban a bankok gátlástalansága miatt kerül az utcára, de olyan is akad, nem is kevés, akit saját életmódja (szenvedélye, túlköltekezése, nemtörődömsége stb.) tesz hajléktalanná. Okostelefonos, Dunhill cigarettás hajléktalanná. Nem ritka az sem, aki „bepróbálkozik”, meddig játszhat még az állam toleranciájával. Tájékozódjunk, mielőtt megszakad a szívünk!
