Bár Maros megye prefektusa „nem tekinti engedélyezettnek” a székely szabadság napjára – mára – meghirdetett marosvásárhelyi demonstrációt, és azt mondja, „a hatóságok készen állnak arra, hogy kezeljék a helyzetet”, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke nem tágít: a bejelentett forgatókönyv szerint fogják megtartani az eseményt. Az egyik szórólapfotón ezt olvasom: „Követeljük Székelyföld területi autonómiájának visszaállítását! Olyan hazát akarunk, amelyben otthon érezhetjük magunkat! Önrendelkezést akarunk, hogy egyenes gerinccel, és ne megtűrt kisebbségként élhessünk. Olyan világot, amelyben a magyar nyelvet és szimbólumainkat nem üldözik.” A Postaréten, a székely vértanúk obeliszkjénél kezdik a megemlékezést, onnan vonul majd a tömeg a főtérre. A Postarét a székely helytállás szimbóluma. Ezen a helyen végezték ki 1854. március 10-én a Habsburg-ellenes felkelés vezéralakjait, Gálffy Mihályt, Török Jánost, Horváth Károlyt, Benedek Dánielt és Bertalan Lászlót. Emléküket 140 éve obeliszk őrzi, alapkövén nyíltól sebzett oroszlánnal, lábai közt a nemzeti lobogóval és a magyar címerrel.
Néhány éve én is ott szorongtam a postaréti megemlékezésen. A pesti Múzeumkertben, azon a nagy napon lehetett olyan a hangulat, mint akkor ott, az obeliszk tövében. Még az eső is ugyanúgy szemerkélt Még a pontokba szedett követelések is rímeltek: Mit kíván a magyar nemzet? – Mit kíván a székelység? Sok tízezren álltunk a domboldalon. A beszédek szusszanásszüneteit bekiáltások törték meg: a „Tűrjünk-e tovább?” – nyomban érkezett a máshonnan is ismert válasz: „Nem, nem, soha!”
