Ilyentájt, tavasz elején előjön belőlem a pedáns ember, rendezgetni kezdem az íróasztal fiókjait, kidobálom a fölösleges iratokat, leveleket, lejárt fecniket, miközben megtalálom elveszettnek hitt, kedvenc tollamat. Néha újraolvasom sajtóperes irataimat, kivágott cikkeimet. (Most szomorú írás is a kezembe került: Meghalt O. Kovács Attila. Barátom, kollégám, főnököm volt. Épp húsz éve ment el.)
Lapozgatok a múltamban.
Nosztalgikus hangulata van egy ilyen nagytakarításnak. Az ember rövid időre kilép térből, időből, távolabbról, magasabbról, kicsit elvontabban nézi a világot. Helyére teszi önmagát. Olykor pár pillanatra büszke magára, aztán meg lelkiismeret-furdalás tölti el, amiért nem válaszolt régi olvasói levelekre, nem ment el fontos találkozókra, nem írta meg (és valószínűleg már nem is fogja) korszakosnak szánt novelláját, amelynek nyersanyaga a hozzá való jegyzetekkel ott sárgul egy öreg borítékban. (Csekély vigasz, hogy hasonló történeteket hallok idős kollégáimtól: náluk is ott a sok megválaszolatlan levél, őket is nyomasztja a soha el nem készült cikk, létre nem jött találkozás…) Régebben ilyenkor fogadkozni szoktam, mostantól vége a szertelenségnek, rendet teszek magam körül, más leszek, majd megmutatom én, de meg ám! Aztán a fogadkozások szép lassan elmaradnak, mert az ember egy idő után kiismeri önmagát: ilyen, és kész. (Az idők során ideológia is születik, így szól: a káosznak is megvan a maga romantikája…)
A lelkiismeret persze titkon tovább furdalja az embert. De hát végtére is ez a dolga, ez ad ilyenkor energiát. Hiszen tavasz van, kikelet.
