Gyarapodik nemzetünk, de ennek most ne örüljünk – a magyar ember testsúlyáról írok. Kövér az ország, feszül rajtunk pantalló, szoknya, karcsúsító fűző, csak úgy pattognak szerteszét a gombjaink; szuszogva vánszorgunk a flaszteren, lépcsőt mászni meg egyenesen utálunk, fene, aki kitalálta az emeletes házat.
Mindez a jólét árnyoldala is lehetne, de nem erről van szó – észszerűtlenül eszünk, tücsköt-bogarat fölfalunk, csak épp azt nem, amit kellene.
Statisztikák mutatják, hogy sokkal több kalóriát gyűrünk magunkba, mint amennyire szükségünk lenne. Rendszerváltás ide vagy oda, a mai meglett férfiember külsőben még gyakran hasonlít a Kádár-kor pocakos, tokás párttitkárára (van, aki szellemben is). Az még hagyján, hogy borzasztóan sok húst eszünk, nagyobb baj, hogy a sertésre szakosodtunk; az egészségesebbnek tartott baromfira kisebb az igény, halat pedig alig fogyasztunk. (Nem szeretünk apró csontokkal, macerás szálkákkal bíbelődni, rohanás az életünk.) Biztatnak, hogy együnk több zöldséget, de valamiért ezt sem kedveljük. (Talán korábban túletettek vele…) Csúnya szokássá nőtte ki magát a nassolás: tévé, számítógép előtt (egyesek parlamenti ülés közben) pogácsát, aprósüteményt majszolunk – aztán meg csodálkozunk a tükör előtt.
Az italozás terén is rosszak a mutatók. Miközben ott a sok nagyszerű borunk, mit iszik a magyar kuruc?
Puffasztó labanc sört (elé, mellé zavaros hátterű tüzes vizet, szegénysoron fagyállót, arcszeszt, olcsó almabort, halál a májra!).
Csak az emésztés hörgő, lelkiismeret-furdalásos állapotában, később, a fürdőszobamérlegen állva döbbenünk rá, hogy a helyzet súlyos. Meg mi is.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Eviart)
