Minek tagadnám, megviselt a vasárnap este. Az írás még most is nehezemre esik, foszlányokat próbálok meg jegyzetté gyúrni, nehéz vállalkozás. (Hosszú ideje egy szót keresek, de nem jut az eszembe.) Kora reggel a Kossuthon azzal kezdte a szpíker: Jó reggelt, Magyarország! Micsodát? A kesergőknek mondom, volt már ilyen a történelemben. Az a jeruzsálemi is szabad választás volt: a tömeg Barabást választotta… Vigyük hát mi is a keresztünket, ha már így alakult. Belemerülök a híroldalakba, később a kommentekbe is, de egyik sem segít. Sőt… „Orbán azt mondta, gyűlöletre nem lehet egy országot építeni… Magyar Péter megpróbálja?”, „Az nem riasztja ezeket, hogy belesodródunk a háborúba?”, „És ő fog minket képviselni a nagyvilág előtt?”, „Figyeld meg, ugyanúgy kezdi majd, mint a Bajnai: »Fájni fog«”, „Viszont most majd egy jó ideig bátran lehet elmúlttizenhatévezni…”, „Jöhet újra a privatizáció! Van mit eladni, a Fidesz megkétszerezte az állami vagyont. A jegybanki aranytömbökről nem is beszélve!” (Még mindig azt a szót keresem.)

Vezércikkünkben azt írjuk, a következő négy évben nemhogy kolbászból nem lesz a kerítés, de kerítés sem lesz. A legszomorúbb – ezt már én teszem hozzá –: a déli határon sem lesz kerítés. A jogállamiságról is szavaló Tisza-vezér már beszéde második felében megtaposta a demokráciát, tisztségviselőket szólított fel lemondásra a hivatali idejük lejárta előtt. Akkor ezt most hogyan? A tévé újra mutatja, ahogyan a herekoncertről hazaballagó ifjú (egy hölgy) összefirkálja a Terror Háza falát. Nyomot hagy a fiatalság. Később Nagy Ervin, Kapitány István és Radnai Márk közös fotóját nézegetem a 444 oldalán. Megvan a keresett szó! „Úristen!”