A kezdetben biztosnak tűnő út egyre keskenyedett

Amikor a címet leírtam, a német Holzweg kifejezés járt a fejemben; vagyis a „fagyűjtő út”, ami sajátos jelensége a közép-európai magashegységnek. Olyan utak ezek, amelyek magabiztosan indulnak az alpesi völgyekből, majd egyre magasabbra kúszva megvékonyodnak; végül elvesznek az avarban, a sziklák közt. Az ilyen utak fagyűjtésre szolgálnak: a kidöntött fákat szállítják rajtuk a völgybe. Ha a vándor nem tudja, hogy efféle úton jár, meglepetés érheti: mire észreveszi, hogy az út megszűnt, gyakorta már veszélyes meredélyre tévedt. Mintha az előző évtizedben is efféle úttalan úton jártunk volna: a kezdetben biztosnak tűnő út egyre keskenyedett, és manapság megszűnni látszik.1990 körül az áttörés élményében égett az ország. Minden világosnak tűnt: a militarista önkényuralom összeomlásával a feladat a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság kiépítése volt. Politikailag az önkényuralomnak és következményeinek elutasítása, gazdaságilag az a remény, hogy az ország mihamarabb a nyugati országok színvonalán élhet. Csak kevesen látták, hogy mindkét cél olyan általánosság, amelynek részletei veszélyeket rejtenek. A megszilárdult parlamentáris demokrácia nem hozta el a vágyott társadalmi konszenzust, és a piacgazdaságról kiderült, hogy éppen annyiféle, ahány létezik. Mai problémáink ebből fakadnak: úgy látszik, az eddigi célkitűzések nem nyújtanak eligazítást, megvalósulásukkal csak súlyosabb feladatok bukkantak elő.Politikai demokráciánkat sajátos viszályosság jellemzi. Az indulatok oly erővel hullámzanak, ami szokatlan a nyugati demokráciákban. Miközben a társadalom egy része passzív – hiszen alig látja a felemelkedés lehetőségét -, a műveltebb rétegek, a fővárosi értelmiség hiperaktívnak mutatkozik. Ennek egyik oka az, hogy a megindult folyamatok ellenére sem beszélhetünk még hivatásos politikusi rétegről, amely a maga köreiben vívná meg ütközeteit. De létezik egy második ok: az anarchikus ideológiák jelenléte, ami nagyrészt a korábbi nevelési rendszer hozadéka. Noha a szovjet rendszer sajátosságait sokan elutasították, a rendszer maradandónak bizonyult. E rendszer azon civilizációs típushoz tartozott, amelynek lételemét lényegében a háború jelentette. Csak addig volt képes fennmaradni, amíg sikerrel robbantott ki és vívott meg helyi háborúkat, és tartotta fenn a globális háború rémké-pét. Eközben olyan ideológiával vette magát körül, amelynek alig volt köze a valósághoz. A különbséget erőszak hidalta át: voluntarizmus, amely megjósolhatóan katasztrofális öszszeomláshoz vezetett.Mindez nem múlhatott el nyomtalanul. Az értelmiség egy része még ma sem vonta le e negyven év tanulságait, és olyan gondolkodási sémákban él, amelyek nem annyira azon időszak tényeiből, mint inkább meglehetősen önkényes értelmezésükből fakadnak. E sémák közül a legalapvetőbb egyfajta politikai manicheizmus: ez a társadalmat nem az együttműködés, hanem az ellenséggel való leszámolás terepeként fogja fel. Efféle manicheizmusra természetünknél fogva hajlamosak vagyunk; ám különös körülmények szükségeltetnek ahhoz, hogy mentalitássá váljék. Részben e mentalitás felelős közéleti feszültségeinkért; s főképpen a mentalitás ideológiai formái, amelyek jelszavak mögé rejtőzve a kizárólagosság igényével lépnek fel. A rendszerváltozás reflexióira ma is jellemző egyfajta formalizmus, amely nem a tényekből kiindulva kíván elméletet kialakítani, hanem elméletekbe akar gyömöszölni tényeket. E formalizmus súlyos veszélyt rejt, hiszen lehetővé teszi a viták ideologizálását. Másrészt kedvez a ma gyakran megfigyelhető, a valóságtól elrugaszkodó gondolkodásnak.Demokráciánkat egyrészt az intézmények gyors kialakítása jellemzi, másrészt e formalizmus: vannak törvényeink, de kevesen olyanok, akik hajlandók is betartani azokat. A „jogkövető magatartás” nem előírás, mint inkább hagyomány kérdése; és ahol a hagyományok szétestek, a legális formalizmus nem képes azonnal hagyományt teremteni. Még kevésbé képes erre az a fajta gondolkodás, amely a tant nem a valóság alapján alakítja ki, hanem olvasmányélményekből párolja le. Az efféle kísérletek sikertelensége gyakorta vezet romboló fanatizmushoz: az olvasmányélményeiben élő személy a valóság végső tényével szembesülve magát a valóságot akarja felszámolni. Ilyenkor kerülnek elő a fáklyák, divatba jön a felvonulás, a hangzatos beszédek, amelyeknek annyi közük van a valósághoz, mint a magyar országhatárnak a Kárpát-medence vízrajzi viszonyaihoz.A tavaszi ár nem ismer országhatárt, ám elkerülhetetlenné teszi a valósággal való szembesülést. Ilyenkor nem segít doktriner formalizmus, még kevésbé az aktivista fantasztikum. Ha sikerrel járnának is, önmagukat számolnák fel, ahogyan ez a modernség forradalmaival történt. Itt érthetjük meg e példátlan tavaszi ár tanulságát: ami statisztikailag ötszáz évenként várható, most összetorlódva mutatja fel a valóság arcát, és arra késztet, hogy – évtizedes aberráció után – szembeforduljunk a tényekkel. E tények nem vidítók: az ország gazdasági, kulturális, politikai és nemzetközi helyzete nehéz. Ám vannak olyan feladatok, amelyek felette állnak az örökölt jogokra hivatkozó politikai törekvéseknek; amelyek elkerülhetetlenné teszik, hogy a hidegháború korszakának politikai taktikáit átöröklő hidegdemokrácia helyett valódi demokrácia legyen a cél. A hidegháború az agresszív militarizmus feltartóztatásáról szólt, amely a sikerrel alkalmazott kétszínűséget mérvadó eljárássá emelte: egyrészt szerződésességet színlelt, másrészt a villámháború új módozatait valósította meg; demilitarizálást követelt, s közben lerohanta Afganisztánt; demokráciáról szónokolt, ám ideggyógyintézetbe zárta a másként gondolkodókat; a kapitalizmus szétesését jövendölte, de nem az új ember, hanem az új tőke kovácsának bizonyult. A hidegdemokrácia olyasmi, ami a demokrácia paravánjai mögött valami máson munkálkodik; a szociális érzékenységen nagyrészt fényérzékenységet ért; s miközben diplomatikus előadásokat tart, arcának merev vonásaiból egy önpusztító világ hajdani térképe rémlik elő.Mit tehetünk azért, hogy e mentalitás megváltozzék? Keressük először is önmagunkban a hibát. Vajon mi nem vagyunk egyfajta formalizmus foglyai, amikor közéleti vitáinkban, az ország valódi céljainak meghatározásában még mindig olvasmányélményeinkből indulunk ki? Miközben a tavaszi ár itt tombol körülöttünk, tízméteres magasság fölött tetőzve? Nem vagyunk foglyai egyfajta doktrinerségnek, amikor nem veszszük észre, hogy a politikai jelszavak mit sem érnek, ha nem töltjük fel azokat tartalommal? Ha nem fogjuk fel, hogy az országnak hagyományra és stílusra van szüksége, nem pedig anarchiára? Minden szabadság önkorlátozás: ezen elméleti igazság csak reális erőfeszítéssel változtatható valósággá, olyan gyakorlással, amit elsősorban magunktól várhatunk. Az önkorlátozás nem a szükséges lépések elkerülését célozza, hanem a céltudatos, kimért, pontos szelekciót. Csak így járhatunk korunk úttalan útjain: egy rossz mozdulat vagy roszszul kiszámított lépés könnyen egyensúlyvesztéshez vezet.Ha nem mérjük fel pontosan hazánk reális helyzetét, arra sem leszünk képesek, hogy meghatározzuk a követendő célt egy olyan környezetben, amelynek folyamatait még ma is jelszavak takarják. Jelszavakra szükségünk van; de tartalmakra is, amelyekkel az ország megőrizhető. E megközelítés nem „partikularista”, hanem realista; nem „nacionalista”, hanem tagoltan egyetemes. Nincs olyan épület, amely valaminő alap nélkül megállhatna; s ha ettől eltekintünk, várak helyett légvárakat emelünk. Egy légvár mindaddig veszélytelen, amíg csupán az olvasónapló reflexióiban létezik; de ha valós erődítménynek véljük, könnyen pórul járunk. S ekkor még nem beszéltünk azokról, akik látszólag légvárakat építenek, de az elterelt figyelem árnyékában lélekszakadva építik valódi futóárkaikat. Azoknak mondom, akik futóárkokban reménykednek: árok nem válik úttá. Csak keresztezi a csapást, amelyen mégis elindulhatunk – abban a reményben, hogy lépteink nyomán egyszer mégiscsak úttá szélesedik.Mezei Balázs