A villámháborús meglepetés sikerült is, nem is

1939. április 29-én a német véderő főparancsnokságának gazdasági törzse fogalmazta meg, hogy a svéd érc Németországba szállítása, ennek biztosítása háború esetén „alapvető követelés”. Ez év májusában pedig Berlin titkosszolgálati úton értesült a norvég külügyminiszter és az oslói brit követ tárgyalásáról – Koth külügyminiszter valószínűsítette, hogy háború esetén Németország norvég támaszpontokat fog követelni. A brit választ a hírforrás tartalmában jól, formájában torzítottan adta vissza: ez jó lenne, mert Norvégiát brit oldalra állítaná, és így ők szerezhetnének bázisokat az országban.A Norvégiából érkező hírek – ekkor az admiralitás valamely tisztjétől – ezt konkrétabbá is tették: Nagy-Britannia a háború kitörésekor megszállná Kristiansandot. Voltak persze – magasabb hírértékkel – olyan információk is, amelyek ezeknek ellentmondtak. Így az oslói német követségen azt fogalmazták meg, hogy London addig veszi figyelembe a norvég semlegességet, amíg Németország is ezt teszi.Norvégia 1939 őszén igen ügyesen lavírozott Németország és Nagy-Britannia között: magánjogi szerződésekkel hajóteret engedtek át a briteknek, Németországnak pedig biztosították a mindkét országnak fontos svéd ércszállítmányokat. Berlin még légvédelmi lövegeket is szállított Oslónak: arról nincs információ, hogyan fogadták ezek 1940 áprilisában a német ejtőernyősöket és a légi szállítási csapatokat.A Ribbentrop-Molotov paktummal Németországhoz kötött Szovjetunió pedig ajánlatot tett, hogy a német haditengerészet Murmanszktól keletre támaszpontot kaphat. Ez is motiválta az 1939. október 10-én Hitlernél referáló flottafőparancsnokot, Erich Raeder tengernagyot, aki döntő mértékben járult hozzá – Hitlert befolyásolva, aki a tengeri hadműveletek tekintetében inkább volt kapacitálható, mint a szárazföldi hadsereg kérdéseiben – a Dániát és Norvégiát érintő végső döntés kialakításához. Raeder azt fejtegette Hitlernek, hogy Norvégia elfoglalásával fokozhatóak a Brit-szigetek elleni légitámadások, de Svédországra is nyomást lehet gyakorolni.Hitler az 1939 őszétől tervezett nyugati támadást ismételten – egy német történész megszámolta: 1940. májusáig 29-szer – elhalasztotta. Arra is választ kellett találni, melyik előzze a másikat. Volt-e Hitler Norvégiát és Dániát érintő döntésében faji-ideológiai elem? A kérdésre nincs válasz. Az viszont megállapítható, hogy Hitler döntéseinek indoklásában politikai érvek is feltűnnek. Egy kortárs naplója tudósít, hogy Hitler ezt mondta: „... elviselhetetlen, hogy minden generáció újra és újra Anglia nyomása alá kerüljön”. Még nem „kész” az a Hitler, aki katonákkal politikai, politikusokkal katonai kérdésekről beszél, majd monologizál, de a mozaikok felismerhetők.A norvég hadsereg mennyiségében és minőségében is gyenge volt. A német akciót megelőző napon – 1940. április 8-án – mindössze 13 ezer fő állt fegyverben. A flotta négy idősebb parti páncéloshajóval rendelkezett, ebből kettő volt bevethető. Ám ezt három tényező ellenpontozta: a birt 1:10-hez tengeri uralom, az, hogy Németország erőit – főként a légierőt és a szárazföldieket – a nagy nyugati támadásra akarta megőrizni. Mindez konkréttá vált Franz Halder, a szárazföldi erők vezérkari főnökének véleményében, aki Norvégiát és Dániát mellékhadszíntérnek tekintette és a kért három hegyivadász-hadosztály helyett végül csak egy érkezett Norvégiába. Ezt leszámítva a többi öt német hadosztály még kiképzés alatt állt. Végül pedig a harmadik tényező: meg lehet-e akadályozni a norvég mozgósítást, az ellenállást. A norvég kormány segítségével vagy kikapcsolásával Dánia ellen pedig improvizáltan két hadosztályt terveztek. Ebből az egyik rendőrhadosztály volt. (Annak sem volt különösebb jelentősége, hogy 1940 elején a dán hadseregben fegyverben lévők létszáma nagyobb volt, mint a norvég fegyveres erő – 30 000 fő.)A „Weserübungot” tervezők – ez volt az akció fedőneve – nagyobb arányú hadműveletekre nem készültek. Csak félig vált ez valósággá: Dániában. Norvégiában nem.A vállalkozás legkockázatosabb színtere a tenger volt. Ami rendelkezésre állt, az nagyságrendileg messze alulmaradt a britekkel szemben. A lényeget tekintve persze egy hagyományos felszíni összeütközés elkerülése volt a feladat. Illetve a hajókon szállítottak partra tétele. (A két német csatahajón, illetve a kötelékhez tartozó nehézcirkálón, a 14 rombolón 3700 katona volt. A hadihajókon történő szállításnak a modern hadtörténetben alig volt előzménye.) Ezekből adódott, hogy a vállalkozás fő terhét a haditengerészetnek kellett viselnie. A meglepetéshez olyan eszközöket is igénybe vettek, amelyek nem csak a tradícióknak mondtak ellent: ha a helyzet követelte, a német hajókon brit hadilobogó lengett, a norvégok morzehívásait angolul viszonozták.A meglepetés sikerült is, nem is.A rossz idő ellenére a német hajókat brit repülők észlelték, és a bombázóparancsnokság 35 gépet küldött ellenük. Találatot azonban nem értek el. Amikor pedig a brit hajók elérték a norvég vizeket, a német kötelékek megelőzték őket legfőbb feladatuk megoldásában, a csapatok partra tételében. Az adott térségben tengeri fölénynyé vált brit uralom persze érvényesült – a Renowen brit csatacirkáló találataival megbénította például az egyik német csatahajó tűzrendszerét és elektromos berendezéseit.Koppenhágába egy német harccsoport – civilként – már a támadás előtt megérkezett. A később érkezőknek azonban nem volt szükségük rájuk.A dán kormány 1940. április 9-én, a német támadás napján tiltakozott ugyan a semlegesség megsértése ellen, de a németek követeléseit teljesítette. X. Keresztély király és a kormány a helyén maradt. Bár a végrehajtó hatalom néhány kollaboráns révén koalíciós lett, a megszállók „viszonozták”, hogy Dánia nem tanúsított ellenállást. A dán kormány és az államigazgatás tovább dolgozhatott. Németország tevékenységét egy felügyelő igazgatásra korlátozta, amelyet kis apparátussal a birodalom koppenhágai követe vezetett. Ez ellenőrizte a dán külügyminisztérium érintkezését az ország külföldön működő diplomáciai misszióival – kivéve azokat, amelyek a megszállt ország képviseletét nem vállalták. Több dán követség számára is példa lett az ország washingtoni miszszióvezetője, aki 1941. április 11-én az Egyesült Államokkal szerződést kötött: az USA légitámaszpontokat építhet Izlandon. A követet persze visszahívták, ám ő maradt. Indoklása kézenfekvő volt: a dán kormány nem cselekvőképes.Norvégia viszont ellenállt.Brontheimnél a norvég parti ütegek elhanyagolható tüzére válaszoló Hipper német nehézcirkáló – 18 ezer tonnás egység, 32 különböző kaliberű löveggel, 3 fedélzetről indítható hidroplánnal – rombolókkal részt vállalt abban, hogy április 9-én estére befejezték a csapatok kihajózását. A városban ellenállás nem volt, de a térségben fekvő repülőterek elfoglalása nehézségekkel járt.Stavangert a levegőből szállták meg; az ejtőernyősök érkezését a légi úton szállítottak követték, míg a hadtáp főként a tengerről érkezett.Narviknál – a város és térsége pár nappal később krízist jelent majd a németeknek – a norvégok két százada harcolt, de a város így is súlyosabb harcok nélkül került német kézre.Míg a legtöbb helyen a német szándékok tervszerűen valósultak meg és a veszteségek sem voltak nagyok, Oslónál érzékeny visszacsapás érte az érkezőket. A terv is bonyolult volt, túlkombinálták. Két lövészzászlóaljat és egy utászszázadot légi szállítással akartak egy légibázisra vinni, amelyet korábban egy ejtőernyősszázadnak kellett birtokba vennie. A tengerről két további zászlóaljnak kellett érkeznie, mintegy 2000 fővel. A cél nemcsak katonai volt, de politikailag is kamatoztatható: a király és a kormány kikapcsolásával megteremtik a „békés” megszállás feltételeit.A tengerről érkezőket jelentős csoportosítás hozta és egyben biztosította, két nehézcirkálóval. A kötelék 1940. április 9-én reggel tűnt fel az oslói fjord bejáratánál. Bár a norvég parti ütegek tüze elsüllyesztett egy kisebb német egységet, egy úgynevezett torpedóhajót, a kötelék bement a fjordba. Feltételezték, hogy nem lesz ellenállás. Tévedtek. Ezt vezetési hiba egészítette ki: Kummetz ellentengernagy hajói a fjord legszűkebb helyén voltak, amikor a norvégok 15 és 28 centiméteres lövegekkel tüzet nyitottak a tőlük 500 méterre lévő Blücher nehézcirkálóra. A hajó súlyos találatokat kapott és két óra alatt elsüllyedt. A víz 90 méter mély volt és 2,8 fokos. A tengerészek és a hajón szállítottak többsége kijutott a partra. Hadifoglyok lettek. Nem sokáig. A következő napon a kötelék beérkezett Oslóba. Ezt az tette lehetővé, hogy a kezdeti nehézségek után nyolc századot sikerült a levegőból a földre tenni, amelyek a fővárost birtokba vették.Április 10-én, a hadjárat második napján Raeder tengernagy, flottaparancsnok Hitlernél volt és referált: a brit szándékok miatt a helyzet átláthatatlan Norvégiában, és a tengerészeti csoportosítások visszaútja életveszélyes lehet. A hírek igazolták Raedert: a Königsberg rombolót 12 brit gép támadta, és két találattal elsüllyesztette. Két brit tengeralattjáró pedig megtorpedózta a Blüchernél valamivelkisebb tűzerővel rendelkező Lützow nehézcirkálót, amely nem sülylyedt ugyan el, de képtelenné vált a manőverezésre.A britek letettek ugyan arról, hogy Narviknál kíséreljenek meg előzetes partraszállást, ám másutt partra tett alakulataik veszélyeztették a térségben harcoló németeket. Április 13-án az utolsó német romboló is elsüllyedt Narviknál. A legközelebbi repülőtér 80 kilométerre volt a kikötőtől, ez is norvég kézben. A kikötő előtt igen erős brit kötelék alkotott blokádot – rombolók, egy csatahajó, egy hordozó. Ezeket a levegőből szinte alig lehetett támadni: a német kézen lévő repülőterek messze voltak. A Narviknál harcoló német hegyivadászezred helyzete súlyossá vált. A hadjárat sikerét is veszélyeztette. 1940. április 14-én Hitler olyan parancsot fogalmazott, hogy a Narvikban harcolók törjenek át Trondheim irányába. Ez azonban Hitler számára később nem tűnt elégségesnek. A „pechünk volt” kifejezést használó Führer úgy döntött, hogy a hegyivadászok svéd területen internáltassák magukat. A parancsot azonban úgy-ahogy elszabotálták, és végül Hitlert is sikerült meggyőzni arról, hogy a csapatoknak ki kell tartaniuk.A francia-brit partra szálló erők mozgását ejtőernyős bevetésekkel és a légierő támadásaival nehezítő, majd a tengeri úton szállítottakkal viszont a németek már sikeresek voltak – április 16-án az összes, Svédországba vezető vasút német kézen volt. Kialakult a német légi fölény. A 148. brit lövészdandár parancsnoka és törzse német hadifogságba került. Május elejére Közép- és Dél-Norvégiát meghódították. A szövetségesek megkezdték csapataik kivonását Norvégiából.A hadjárat véget ért.A kiértékelés két idősávban történt. Azonnal, majd a hadtörténet eszközeivel. Ami az előbbit illeti: német részről úgy vélték, hogy az erős légierő az ellenség tengeri uralmát a parthoz közel korlátozhatja, vagy ennél még többet is tehet. A Navi pedig azt szűrte le, hogy fölényben lévő flottával sem lehet eredményt elérni légierő nélkül.Igazuk volt. Persze valószínű, hogy egyik sem ismerte a másik véleményét.A hadtörténetírás természetesen ilyen mértékben és módon nem tehető alkalmazottá. Párhuzamok tűnnek fel: az ellenfelek nem hittek abban, hogy a másik hasonlót tesz, mindkét oldalon a haditengerészet befolyásolta a politikai vezetést. Hasonlóság van az ellenfél szándékainak megítélésében, amely olykor a saját kezdeményezést is bénította.Önálló cikket érdemelne, mit mondtak 1945-46-ban a vádlottak Nürnbergben, korábbi nézeteikhez képest. Jodl, aki végső öszszegzésben a német véderő-főparancsnokság hadműveleti főnöke volt, vádlottként így vélekedett: „...a norvég part nem hozott hadászati előnyt az Anglia elleni légi tevékenység számára”. Ehhez a német hadtörténetírás is közel került: Németország katonai vezetése és csapatai jó teljesítménye ellenére a hadjárattal előnyhöz nem jutott. (Ezt még inkább viszonylagossá teheti a francia ércvagyon és a tengerpart, amely 1940 nyarán került német kézre.)Politikailag nem. A deficit mindkét szempontból megállapítható.És végül Hitler.Katonai vezetőként a nehézségeknél csődöt mondott, és nem volt ura idegeinek. A részletekbe történő belenyúlásait azonban ekkor még a középvezetés ki tudta egyenlíteni. Tapasztalatlan volt, hiányzott nála az önkritika, terveit vágyak jellemezték, improvizációinak zöme megvalósíthatatlannak bizonyult. Hiányzó képességeit energiával és tekintet nélküli keménységgel pótolta. Hibái halmazatot eredményeztek. Ellenfeleit – akár a német tábornokokat is – felszínesen, sematikusan ítélte meg.Az viszont kétségtelen, hogy a Norvégiát és Dániát érintő döntését habozva, nehezen hozta meg. Természetesen ez sem mentesítheti, „ha győzünk, senki sem kérdezi, ki kezdte a háborút, ha nem, úgy minden mindegy”.