Egy korszak lezárul

Fiatalembert temetünk. Mindöszsze huszonkét esztendőt élt, nem többet. Reményteljes ifjú volt, egészséges, erős. Miért kísérjük a sírjához mégis? A sorsát követők méltán csüggesztik fejüket, hiszen tragédiájában közrejátszott ugyan a véletlen, meglepetést színlelni azonban nincs okunk. Bárkit leteríthetett volna a kábító méreg, de hogy éppen őt gyilkolta meg a szennyezett vagy rosszkor beadatott heroin, korántsem írható a balvégzet számlájára. Nem egy ostoba szenvedély vagy divathóbort vetett véget életének, hanem közös múltunk máig hatoló árnyéka takarta el szeme elől a fényt. A szenvedésben fogant s halálból támadt önkényuralom vérrel és halállal köszön el most. Utolsó áldozata talán ő volt.Fukarul bánt vele a szerencse. Olyan családba került, ahol a kötelességtudat dominált. Szülei úgy érezték, felelősséggel tartoznak azért, ami szűkebb és tágabb környezetükben, e hazában zajlik, s ha mindőnk meghajolna is, tartásukat ők fel nem adhatják. Mi több, kötelességük szembefordulni a diktatórikus rendszerrel, s megtenni ellene, amit csak kell és lehet. Nem kérdezték soha, mit szabad. Nem mérlegelték, mi a kifizetődő. Tiltakoztak, szervezkedtek, segítettek másokon, és nem törődtek magukkal. Gyűjtötték a híreket, és – fittyet hányva a szigorú tilalomra – sokszorozva adták tovább. Kiadványokat szerkesztettek, röplapokat, és hat éven át a szó szoros értelmében családi vállalkozásként jelentették meg az ellenzék egyetlen havi rendszerességgel napvilágot látó folyóiratát. Emberpróbáló feladat volt, amit vállaltak, s e roppant teherből szándékuk ellenére bőven jutott gyerekeiknek is.Esténként a durva valóság csörtetett be hozzájuk lágy mesék helyett, és ha izzadtan felriadtak, a stencilgép kattogását hallották, a nyomdafesték bűzétől facsarodott el orruk. Jártak hozzájuk mindenféle népek: sietős léptű, lesunyt tekintetű üldözöttek, a félelemtől félbolond hősjelöltek, nyájas spiclik vagy éppen egyenruhás fogdmegek. Utóbbiak nagy garral érkeztek, s ha ők nem értették is meg gyermekfejjel, mit tesz, hogy „könnyen baleset érheti magukat, ha nem vigyáznak”, vagy „azt hiszik talán, sokáig élhetnek még?”, bizton érzékelték a fenyegető hangsúlyokat. Mintha ostromlott várban éltek volna, nem egy békés otthonban, szüntelenül ügyelniük kellett, mit mondanak és kinek. Amennyiben pedig előmerészkedtek odújukból, szomszédaik gyanakvó pillantása kísérte lépteiket. Kiríttak az elegáns kertvárosi környezetből, ahová javában áramoltak a megtollasodni vágyó simulékonyak. Rühellették őket, hiszen más se hiányzott ide, mint az, hogy állandósuljon a rendőri jelenlét. Mennyi kellemetlenség származhat még ebből – riadoztak az utca lakói -, tanúskodásra kényszerülhetnek miattuk, s privát üzleteiket sem bonyolíthatják zavartalanul.Mihelyt felcseperedtek a fiúk és iskolába kerültek, figyelmeztették is porontyaikat, hogy ne barátkozzanak velük. Még a helyi egyházközség tagjai sem nézték jó szemmel jelenlétüket. Azután tompa reccsenéssel beroskadt a diktatúra, s úgy tűnt, egy csapásra megváltozik minden. Ha történt is valami, az ő kirekesztettségük csöppet sem enyhült, legföljebb indítékai változtak. Azelőtt félelem táplálta, eztán a lenézés: miért nem kovácsolnak tőkét ellenállásukból? Minek érik be egy emlékéremmel és egy elnöki köszönőlevéllel, miközben valamikori társaik a televízióban szerepelnek már? Kitüntetéseket kapnak és adnak át, állami, párt-, illetve tudományos méltóságokká avanzsálnak, közismertté válnak, esetenként akár meggazdagodnak. Róluk meg hallgat a fáma, és nem riporterek sündörögnek a nyomukban, hanem végrehajtók. Sietve tatarozzák a környékbeli villákat, évente újabb és újabb kocsik bukkannak fel az utcában, a negyed visszanyeri régi eleganciáját, egyedül az ő bérleményükről mállik a vakolat, csak náluk zárják el a gázt és kapcsolják ki a telefont. A hiúztekintetű kamasz csupán otthon lát nyomorúságot, másutt nem. Hívságokra érzékeny korban a kudarc megannyi jelével szembesül, s joggal teszi fel a kérdést: hát érdemes volt? Ezért kellett annyit gyötrődni éjszakánként a gépeléssel, számolni a kilövést, nyomtatni, összehordani, fűzni, ezért kellett utolsó tolvajként rejtegetni a kellékeket, és napközben bujdokolva széthordani az elkészült füzeteket? Megéri a közjóért áldozni jólétet, nyugalmat, kedélyt, ha a feladat teljesültével undorodó részvétlenség vesz körül, és mesebeli szegénységben tengődünk, míg azok, akik jobbára csak magukkal törődtek, vígan élik világukat, s lenézik az elvásott ruhájú, éhkoppon tartott, szerezni rest ostobákat?Menedzser szeretett volna lenni ez a fiatalember, pénzt akart keresni, hogy megmutassa: nem a képességek hiánya miatt tengődnek ilyen vigasztalanul. Bizonyítani kívánta ország-világ előtt, hogy az elvek szigorú követése, az erkölcsi parancsa teljesítése összeegyeztethető az anyagi boldogulásával. Ha nem kaphatja meg mindazt, amire egy korabeli ifjú számít: ha nem taníttathatják a leghíresebb iskolákban, ha nem küldhetik külföldre, ha nem vehetnek neki kocsit és önálló lakást, akkor megszerzi ő magának, amire szüksége van, sőt a jövedelméből támogatja szüleit is. Egyszerre tanul, dolgozik, ügyeskedik – fiatal életéből kisajtolva mindazt, ami benne rejlik. Igenis megmutatja, hogy mire képes! Nemcsak állja a versenyt önző mód nevelt szerencsésebb társaival, hanem fölébük kerekedik. Dacos elszántság és roppant energia kell egy ilyen vállalat kivitelezéséhez még akkor is, ha nyugodalmas, szelíd korban egy átlagosnál kedvezőbb feltételeket kínáló családból indul valaki, de mostoha körülmények között felcseperedve, gonosz emlékekkel terhelten összehasonlíthatatlanul többet követel mindennek végrehajtása. Aligha győzhette saját erőből, külső segítségre volt szüksége, amit tőlünk már nem is kaphatott meg. Úgy került volna fölénybe, hogy mindenét kockára tette. Nem volt, mivel nem is lehetett szerencséje.Kudarcainak kísértő emlékét erőszakkal gyűrte vissza. Amikor kikapcsolódásra vágyott, mesterséges mámorba ringatta magát, és elgyötört szervezete gyöngének bizonyult. Ekként végezte volna akkor is, ha szülei csöndben meghúzódnak, és figyelmüket kizárólag gyermekeik nevelésére fordítják? A kiforratlan jellem és a hitvány test kölcsönhatása bármikor előidézhet egy tragédiát, de azt látva sehogyan nem tekinthetünk el a véletlen szerepének vizsgálatától. Semmi nem predesztinálná ugyanis, hogy ilyen szomorú véget érjen. Betegségre gyanakodnánk, meggondolatlanságát hibáztatnánk, esetleg a módit, és eszünk ágában sem lenne, hogy a múltat emlegessük. Bárkit leteríthet a kábító méreg, de hogy éppen őt gyilkolta meg, az korántsem írható a balvégzet számlájára. Életének nem egy ostoba szenvedély vagy divathóbort vetett véget. Azért kellett meghalnia, mert gyermekként eszmélt a sötétre, és ifjan sem léphetett elő árnyékából. Az annyi szenvedésben fogant s annyi halálból támadt önkényuralom vérrel és halállal köszönt el most. Reménykedjünk, hogy ő volt utolsó áldozata.Sneé Péter