Elhatárolódások története

Nem szeretem az elhatárolódást, pontosabban azt az akarnok, zsarolástól sem tartózkodó igényt, amelyet jelöl. Nem, mert bolsevik gyökérzetű. Már Lenin is kérlelhetetlen elhatárolódást követelt Kautskytól, Bernsteintől, a II. Internacionálénak az I. világháborúból polgárháborúba vezető programjával nem azonosuló pártjaitól, a mensevikektől stb. Sztálin alatt, a régi lenini gárda fokozatos fizikai megsemmisítése idején a tőlük való látványos elhatárolódás volt a követelmény, ám gyakran az önfeladó, porig alázkodó önkritika sem jelentett védettséget, nem nyitott egérutat. Mussolini fasizmusának és a szovjet terminológiával ugyancsak fasizmusnak nevezett hitleri nácizmusnak a győzelméig Sztálin a szociáldemokratákat nemes egyszerűséggel szociálfasisztáknak nevezte, akiktől természetesen a hithű kommunistának kötelező volt elhatárolódnia. Ám Hitler uralomra jutásakor kegyesen hozzájárult ahhoz, hogy a Komintern nyisson a szociáldemokrata pártok felé, és meghirdesse a népfrontpolitikát. Amelyet aztán elsőként, a Molotov- Ribbentrop-paktummal ő maga árult el.Később a titói Jugoszlávia kiátkozása volt a penzum. Hruscsov elhatárolódott Mao Ce-tungtól, és viszont, egyben ádáz harcot hirdetett a kommunista pártokban megbúvó „revizionisták” ellen. Az illegális KMP Landler-frakciója elhatárolódott Kun Béla frakciójától. Péter Gábor első „osztályharcos” fegyverténye annak a Demény Pálnak a tőrbe csalása, őrizet alatt tartása, majd börtönbe juttatása volt, aki egy jelentéktelen, legális, de nem moszkovita vonalat követő politikai csoportosulás vezetője volt, s akinek „kommunistaságát” Rákosi olyannyira kétségbe vonta, hogy első dühében a Dunába fojtását követelte. Az idősebbek hibátlanul emlékeznek az MKP-n, az MDP-n és az MSZMP-n belül mindvégig folytatott – permanens – elhatárolósdira. Arra, hogy ez a nevét kétszer is megváltoztató párt hányszor metszett önhúsába, de arra is, hogy erre a bűvös fogalomra való újbóli s újbóli hivatkozás szolgált alapul Rákosi szalámitak-tikájához, a kisgazdapárt megtizedeléséhez, a régi szocdembázis szétmorzsolásához, az „osztályellenség” üldözéséhez, kitelepítéséhez, Recskre száműzéséhez – iszonyú repressziók sorozatában.„Oly korban” éltünk ismét ez idő tájt, mikor az ember önként ölt, nemcsak parancsra, sőt: „s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest”. Hát ezért viszolygok én az SZDSZ kezdettől fogva fortisszimóban harsogott, majd az ehhez tercelő MSZP ettől-attól való elhatárolódást követelésétől. Annál is inkább, mert ha magukba szállnának, bőven találnának a saját közelmúltjukban is olyan gusztustalanságokat, amelyektől illenék elhatárolódniuk. A szerintük szélsőségesekkel kell a kormányoldalnak állítólagos kapcsolatait megszüntetnie, és „nem értik”, hogy minden reálpolitikai megfontolást félretéve miért nem csatlakozott a miniszterelnök, a külügyminiszter Ausztria karanténba zárásához.Ha már mindenáron szélsőségeseket akarunk megjelölni a hazai politikai mezőnyben, úgy erre a címkére hárman esélyesek. Elsőként a neoliberális gazdaságpolitikai úzust ad absurdum kierőszakoló, a globalizáció érdekeit a nemzeti érdekek mellőzésével érvényesítő SZDSZ, az MSZP minapi „belső ellenőre”, a másik kettő a globalizációt más-más megközelítésben, de nem reálpolitikai alapon, hanem alkalmatlan radikalizmussal támadó MIÉP és a Munkáspárt. (Szabó Albert hátrahagyott gárdájáról és a vele egy bordában szőtt neonáci csoportocskákról mint számottevő szélsőségről nem beszélhetünk.) No mármost bízzuk kinek-kinek, de elsősorban a választópolgár bölcsességére, hogy ezt a három pártalakulatocskát miként ítéli meg, elhatárolódik-e tőlük, vagy sem. Most ugyan igencsak keszekuszák belpolitikai viszonyaink, de e tekintetben aligha kell tartanunk meglepő és baljós fejleményektől.