Ki csúfolja meg a magyar nép küzdelmét?

Kapóra jött Debreczeni József nemrég megjelent cikkének címadása: Magyarország szovjetizálása és A demokrácia megcsúfolása, mert így nem kellett törnöm a fejemet válaszcikkem címein. Látszik, hogy Debreczeni a negyvenéves (pusztaságban történt) vándorlás alatt szerezte ismereteit a magyar nép egyik leghősiesebb és legeredményesebb korszakáról, a háború utáni demokráciánkról. Érveit szinte kizárólag szovjet vagy Rákosi-féle kommunista vezetőktől veszi. Ez nem túlzás. Autoritásai: Rákosi Mátyás, Vas Zoltán, Vorosilov marsall. Cikkében Vas Zoltántól például nyolcvan sor egyenes idézet szerepel. A mai magyar politikát oly józanul megítélő publicistát ezúttal elragadta az indulat. Szinte mindig Rákosiék történethamisítását véve védelmébe, és nem a magyar nép bátor ellenállása oldaláról értékelve az eseményeket. Közelmúltunk történelmének advocatus diabolija akar talán lenni?Itt van például Nagy Ferenc és Kovács Béla ügye. Íme: „A végén még a miniszterelnökből is összeesküvőt csináltak! Szovjet típusú 'demokráciában' előfordul az ilyesmi. S ha ez nem volt elég, akkor jött Vorosilov, majd Puskin követ, aztán már csak pár szovjet katona, akik géppisztollyal a nyakukban fölmentek Kovács Béla lakására s úgy elvitték a kisgazda főtitkárt, országgyűlési képviselőt mentelmi jogostul, hogy meg sem álltak vele Szibériáig.” Tetszik érteni? Miután Nagy Ferenc és Kovács Béla mellett a parlament kisgazda többsége egy emberként állt ki, és a kommunista belügyminiszter követelésére sem függesztette fel Kovács Béla mentelmi jogát, Rákosiék tehetetlenek voltak a parlament szuverenitásával szemben, és a magyar ellenállást csak közvetlen szovjet beavatkozással lehetett megtörni. Kovács Béla idegen hatalom által végrehajtott elrablása után nem sokkal a szovjetek a Svájcban lévő miniszterelnököt ugyanezzel fenyegették meg, ha hazatér. Ezt a kettős szovjet beavatkozást minősítette Truman elnök „gyalázatos vörös puccsnak”. A nyugati felháborodás – a kormányok és a média részéről – nagyjából hasonló arányú volt „a magyar demokrácia megdöntése” (ez az ő szavuk) fölött, mint 1956-ban a forradalom leverése után. És ezt a világpolitikát is megrázó eseménysort tárgyalja publicistánk ilyen cinikus hangnemben.Nem lehet egyetlen cikkben kitérni Debreczeni írásának minden tévedésére. Még ha biztos vagyok is, hogy ezek nagy része jóhiszemű. A tények ismeretének hiánya, hogy nem tudja: a kisgazdapárt által kiharcolt (a fegyverszüneti szerződés által ugyan korlátozott) demokrácia 1945. augusztus 20-tól, a paraszti centrum vezetőségének megválasztásától Moszkva közvetlen beavatkozásáig, 1947. február 25-ig tartott. Előtte csak előkészületekről lehetett szó, utána pedig csak szívós és bátor utóvédharcokról. Így mindaz, a cikk utolsó, kissé kusza részében felsorolt kommunista „siker” (Marshall-terv visszautasítása, a hároméves terv, a kék cédulás választás stb.) a szovjet kommunista hatalomátvétel után történt. Debreczeni azt is elhiszi, hogy a „forint atyja” Rákosi volt, ahogy utóbbi később dicsekedett vele. Az 1946-os nyári stabilizáció idején a kommunisták még nagyon óvatosan viselkedtek. Nem csoda, hisz a világtörténelem legnagyobb inflációjának a sikeres megszüntetése két tényezőn alapult: a kommunisták gerjesztette infláció miatt szinte ingyen dolgozó nép által felhalmozott elegendő árutömeg és a Nagy Ferenc által az USA-tól visszakért és -kapott magyar aranytartalék egyensúlyán. A magyar néptől, az akkori kormánytól kár elvitatni a csodálatos teljesítményt.Debreczeni cikkében a kifordított történet igazi hőse Vorosilov lett. Ő az, aki már a választások idején „beleköpött a levesbe”. Ő határozta meg, hány párt indulhatott. Igen ám, de a hat párt közül három polgári párt volt. A Független Kisgazdapárt, a Polgári Demokrata Párt és a Radikális Párt! A kisgazdapártra nem „jobb híján” szavazott mindenki, „aki a kommunistákat utálta”. Szavazhatott volna a másik két pártra. De a kisgazdapártnak közel egymillió tagja volt, övé volt a parasztság túlnyomó többsége, és majdnem minden községben szervezete működött. Emellett programja minden szabadságszerető demokratikus állampolgárhoz szólt. Gyakran idézték – úgy látszik, nem elégszer – a New York Times választás utáni vezércikkét: „Az eredmény hármas győzelme volt a demokráciának. A magyarok legyőzötten, háborús pusztítások után, s orosz megszállás alatt mégis az első szabad választást rendezték Délkelet-Európában a háború óta és az első valóban szabad választást történelmük során. Ugyanakkor egy többpártrendszer mellett elegendő egységet és politikai érettséget tanúsítottak, és a döntő többséget egy pártnak adták, miáltal világosan kijelölték az utat a nemzet számára. Végül ezt a többséget a demokratikus kisgazdapártnak adták, és félretolták mind a jobboldaliakat, akik az országot egy félig feudális rezsim alatt tartották, mind a kommunistákat, akiknek terrorhullámára Kun Béla alatt ma is élénken emlékeznek a magyarok. Az elismerés elsősorban a magyar népet illeti, amely mind bátorságáról, mind szabadságszeretetéről a legsúlyosabb körülmények között tett tanúságot.” Az említett ízléses hasonlatot inkább az ellenkező értelemben használhatnánk: a Független Kisgazdapárt „köpött” Vorosilov levesébe; amikor a biztos baloldali győzelemre számító Vorosilovnak le kellett nyelnie az abszolút kisgazdapárti többséget a proletártöbbségű Budapesten.Ekkor történt az az emlékezetes eset is, amiről Kővágó József számolt be. A választás éjjelén az épp megválasztott Kővágó polgármester belépett Vas Zoltán addigi polgármester irodájába, aki éppen akkor szedte ki íróasztalából az iratait és rakta egy kis utazótáskába. Kővágó vidáman rászólt: „Talán el akarsz utazni valahová?” Vas sápadtan és haragosan nézett rá. „Vedd tudomásul, hogy kitört az ellenforradalom. Nem várom meg, míg a kommunistákat újra agyonverik.” Vorosilov a legkeményebb leckét az országos választások előtt kapta. Amikor közös listát akart rákényszeríteni a pártokra, még polgárháborúval is megfenyegetve Nagy Ferencet; utóbbi a kisgazda nagyválasztmány öszszehívásával megbuktatta a tervet. Ugyanakkor Washington és London a legerélyesebben tiltakozott Moszkvában a jaltai szerződés e megsértése ellen, mire Vorosilov a főnökétől is megkapta a rendreutasítást. Ez a nyugati erőteljes és eredményes tiltakozás mutatja, menynyire nem „a kommunisták és oroszok akarata érvényesült minden lényeges kérdésben” (Debreczeni szavai). Az 1946. nyári kisgazda ellentámadás, amely a parasztnapokban kulminált, defenzívába szorította a kommunistákat. Megint egy gyakran emlegetett nyugati cikkből kell idéznem: „Magyarország a kultúra és a szabadság oázisának tűnik. A baloldal pártjai, bár sok magyar agreszszoroknak tartja őket, úgy érzik, hogy védekezésre kényszerülnek” (a londoni Times 1946. október 31.).Az állóháború 1946 végére – ahogy a Times is írta – kisgazdafölénybe torkollott, hiszen a küszöbönálló békekötés utáni szovjet kivonulás – egyedül Kelet-Európában – polgári kormányfőt és parlamentet hagyott volna hátra. Gondoljuk meg: Jugoszláviában Tito, Romániában és Csehszlovákiában a kommunisták irányítása alatti Groza, illetve Gottwald volt a kormány feje. Ezért találták ki Rákosiék a „köztársaság elleni összeesküvési pert”, s amikor az nem járt a szándékolt eredménnyel, segítségül hívták a szovjeteket.Debreczeni cikke végén egy szakmabeli tekintélyt idéz álláspontja igazolására. Engedtessék meg nekem, hogy én viszont Bibó Istvánra hivatkozzam, aki az kérte, úgy véssék a sírkövére, hogy ő voltaképpen a parlamenti demokrácia három esztendejében élt és alkotott: „Élt 1945 és 1948 közt.” Vagyis a „demokrácia megcsúfolása” idején.Csicsery-Rónay István