Mi az emberi öntudat alapja?

Egy fiatal fogarasi tanár, Babits Mihály írta ezt a mondatot: „Az emberi öntudat alapja az emlékezet”, majd így folytatta: „a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet”. Demokratikus rendszerben különösen nagy jelentősége van a történelmi emlékezetnek, mert ez határozza meg a nemzeti öntudatot. Akkor is, ha tartalma pozitív, de akkor is, ha negatív. Egy nép történelmi tudata akkor egészséges, ha minden a helyén van benne, és minden benne van. Ha nincsenek feltáratlan vagy rejtett elemei, ha mentes a torzításoktól éppen úgy, mint a szépítésektől. Ha nincsenek tabui. Ha nem a pillanatnyi politikai érdekek, hanem a tények határozzák meg.Tudjuk, oly korban éltünk, amely mindennek kedvezett, csak az igazságnak nem, s a hatalom bitorlói mindent elkövettek, hogy a népnek ne legyen igaz történelmi emlékezete. Főleg a közelmúltról ne legyen! Még saját uralmuk egyes szakaszainak, illetve vezető személyiségeinek megítélése is változott időnként. A még emlékezők száma egyre fogy, különben is kevés az olyan szuverén egyéniség, akinek az emlékeit ne zavarta volna öszsze a rendszer propagandistáinak agymosó buzgalma. Ezért csak helyeselni lehet az oktatási miniszter kezdeményezését, hogy a magyar iskolákban minden évben emlékezzenek meg a holokauszt áldozatairól. Most meg – április 14-én – Horváth Béla kisgazda képviselő javasolta a parlamentben, hogy a kommunizmus áldozatainak is legyen egy emléknapja, javaslata szerint április 2., Apor Vilmos mártír püspök halálának dátumnapján.Bár két különböző történelmi tényről van szó, sok a hasonlóság. És nemcsak az emlékezés tárgyát, hanem az emléknap megítélését illetően is. Szita Szabolcs holokausztkutató szerint „a magyar nemzet sérelmére követték el ezeket a szörnyűségeket”. Ugyanezt elmondhatjuk a kommunista diktatúra embertelenségeiről is. Mert – bár a megszálló német, illetve szovjet csapatok nyomása alatt, de – Magyarországon történtek ezek a szörnyűségek, a magyar nemzethez tartozó személyek ellen és magyar emberek közreműködésével. Tehát bármelyik oldalon álltunk is, érintettek vagyunk.Egyesek szerint a kötelező megemlékezés többet árt, mint használ. Tizenkét éven át vettem részt kötelező március 15-i és október 6-i iskolai ünnepélyeken (néha szereplőként), mégis tisztán ragyognak tudatomban 1848-49 dicső és szomorú napjai. Egy megemlékezés hatása tartalmától, színvonalától és érzelmi töltésétől függ.A parlamenti vitából – amely sajnos nem volt nagyon színvonalas, de jól illusztrálta, hogy bajok vannak történelmi emlékezetünkkel – azért kiderült, hogy a javaslók és a pártolók nem tekintik valami elfelejthető epizódnak a kommunista korszakot, az ellenzők viszont (főleg a szocialisták) hagyományaiknak megfelelően eufemisztikus meghatározások mögé bújtak. Donáth László például így oktatta ki fideszes képviselőtársát: „Pósán úr, nem szocializmusnak hívták, hanem népi demokráciának.” Hát igen, 1948-tól nem használták a párt nevében a kommunista jelzőt, de magukat azért kommunistának tartották, és mondták ezek a – Sztálintól tudjuk – „különös vágású emberek”, akiknek – a jelek szerint – még mindig nem sikerült elszakadni múltjuktól.Ma újra népszerű, nagy polgári írónk, Márai Sándor írta 1957-ben, a forradalom eltiprása után: „A kommunistáknak meg lehet bocsátani, a kommunizmusnak nem.” Mert, mint meg is indokolta: „Erőszak nélkül nincs kommunizmus.” Most éppen ezt szeretnék a javaslattevők: tudatosítani a társadalomban, hogy ez az erőszak irtózatos áldozatokat követelt a magyar néptől. Mondjuk ki végre: az egész ország a kommunizmus áldozata lett, s nemcsak azok, akiket megöltek, bebörtönöztek, kiraboltak, tönkretettek, elzártak a tanulástól, az előbbre jutástól, akiket megaláztak, kipellengéreztek, sőt még maguk a kommunisták is. (Elborzad az ember az erkölcsi züllés mélységeitől, amikor hallja, hogy a kommunista apa büszke a fiára, aki őt feljelentette.)Ughy Attila tulajdonképpen a Fidesz álláspontját képviselte, amikor „régi adósságról” beszélt, felsorolva a kommunizmus áldozatainak különböző csoportjait, majd kijelentette, hogy azokról is szólni kell, akik nem látványos módon váltak áldozatokká: „Azokról, akik legalább ilyen mértékben áldozatai egyébként ennek az 1948-89 közötti kommunista diktatúrának... Akik hiába és feleslegesen dolgoztak éveken keresztül, és munkájuknak nem lett gyümölcse, akik tehetségüket, fiatalságukat vették be a >közösbe<, és tíz évvel ezelőtt... személyesen kellett átéljék azt, hogy ez a közös hogyan süllyed el, hogyan tűnik el."Hát igen! A háború után Ausztria vagy Finnország legalább olyan rossz állapotban volt, mint hazánk. És most? Költői kérdés. Mindenki tudja a választ. Vajon ennyivel különb emberek az osztrákok vagy a finnek? Nem hinném! Hát akkor mi az oka a különbségnek? Egy dolog: e két országban nem került hatalomra a kommunista párt, megspórolták a nagy "szocialista kísérletet". A kommunisták nemcsak az embereken követtek el erőszakot, hanem a gazdaságon is. De akkor hogyan lettünk mégis a "legvidámabb barakk"? Úgy, hogy a rendszer vezetői egy újabb '56-tól rettegve inkább megsértették a szent szocialista elveket, s kapitalista elemeket engedtek érvényesülni a gazdaságban. És mi az oka a hírhedt liberalizálásnak? A gazdasági engedmények nem hoztak elég eredményt, ezért kölcsönökre volt szükség. S a gaz tőkések a kölcsön fejében nemcsak kamatot, hanem bizonyos fokú liberalizálást is követeltek. Mit is mondott Márai? "Erőszak nélkül nincs kommunizmus." Vagyis a szabadság legkisebb foka is a kommunizmus végét jelenti. Ez lett a második öngól! Közben pedig vége lett a meccsnek.Végül Ughy, április 2-át nem tartva jónak (hiszen többnyire beleesik a húsvéti szünetbe), február 25-ét, Kovács Béla szovjet elhurcolásának napját javasolta. Ez a javaslat nemcsak gyakorlati szempontból jó, hanem elvileg is tökéletes. Mert miről van szó? Keresünk egy napot, amely alkalmas arra, hogy a kommunizmus áldozatainak emléknapja legyen. Kovács Béla nemzetgyűlési képviselő elhurcolásáig is történtek atrocitások szovjet részről, de ez volt az első eset, hogy nyilvánvalóan moszkvai döntés alapján hivatalosan is bejelentették a beavatkozást (igaz, hamis indoklással). Másrészt Kovács Béla tudatosan vállalta sorsát: elmenekülhetett volna, de az, aki nemrég vágta a kommunisták szemébe: "Nélkülünk nincs demokrácia!", s kifejtette, hogy a kisgazdapárt erőszakos kiszorításával "csak kisebbségi diktatúrát tudnak csinálni", az nem futamodhatott meg. Barátainak megmondta: "Oda fogok állni a bíróság elé. Nem azért, hogy igazságot szolgáltasson, hanem ... hogy mindenki lássa végre, hogy a kommunista számára a demokrácia proletárdiktatúrát, a koalíció kommunista uralmat, a magyar politika az orosz érdekek szolgálatát jelenti... Ne becsüljétek le az áldozat értékét!" Jó prófétának bizonyult! De jó államférfi is volt. Majd tízévnyi – főleg gulági – raboskodás után, amikorra beérett áldozatának gyümölcse, '56-ban a forradalmi kormány tagja lett, s mint ilyen, reálpolitikai mérsékletre intette minisztertársait.Örömmel csatlakozott Ughy Attila javaslatához Horváth János fideszes képviselő, hiszen annak idején képviselőtársa volt Kovács Bélának. Őt nem a szovjet hadsereg, hanem Rajk László pribékjei hurcolták el, mert – állítólag – meg akarta dönteni a pártja vezette demokratikus kormányt. Horváth János ugyan közgazdászprofesszor, most mégis történelemórát tartott az SZDSZ-esek számára, akik nevében Bauer Tamás közölte a parlamenttel, hogy "Magyarországon az 1945 és 1989 közötti időszak a kommunista rendszer időszaka" volt. Horváth tanár úr szerint, személyes tapasztalatai szerint: "1945-ben Magyarországon egy demokratikus ország építése kezdődött el. Magyarországon demokratikus választások voltak, s ekkor a polgári demokráciára 83 százalék szavazat adatott le. A kommunista párt, amelyik a diktatúra híve volt – bár akkor nem is mondta még ki -, 17 százalékot kapott. Magyarországon polgári demokrácia jött létre. ... A demokrácia bástyájának nevezték akkor hazánkat. A New York Times vezércikke azt írta, hogy ha hagyják azt a Magyarországot 1945-46-ban, akkor példája lehet az egész térségnek. A szuverenitás felé haladt az ország. Komoly esély volt arra, hogy – igen – 1947 tavaszán megkötődik a békeszerződés, a megszálló hadsereg elmegy, s Magyarország szuverén állam lesz." Nem lett. Mert a Szovjetunió hadserege erőszakkal elhurcolta a legnagyobb polgári párt főtitkárát, s ezzel megindított egy folyamatot, amely ezreket, tízezreket, az egész magyar népet és az egész országot a kommunizmus áldozatává tette. Truman elnök "gyalázatos vörös puccsnak" nevezte a szovjet hadsereg tettét, s napokon belül megalkotta a Szovjetunió térhódítását megállító úgynevezett Truman-doktrínát. Így vált Kovács Béla áldozata a kommunista terjeszkedés gátjává. Ezért is jó javaslat február 25.Nem reménytelen a megegyezés. Biztató, hogy az élő emlékezet (Horváth János) és az ifjúi ráérzés (Ughy Attila) egymásra talált. S miért ne csatlakozhatna ehhez a mai kisgazdapárt is, amely nemegyszer hivatkozik a párt múltjára.